Vissza a feladónak

Van minek örülnünk. Például, hogy új helyén megnyílt megint a Postamúzeum. Igaz, zsugorítottabb térben, igaz, kevesebb tárgyi emléket feldolgozva, de így is igényesen, világos vonalvezetéssel, korrekten. Hogy egy huszonegyedik századi múzeumnak már nem ilyennek kellene lennie (hanem sokkal, de sokkal interaktívabbnak), hogy ezen belül is a távközlés története szinte el is várná az ilyesfajta megközelítést (képzeljenek el egy olyan telefonhírmondó-bemutatót, ahol az ember nem telefonálhat), hogy sok minden kimaradt, mások pedig nagyon vázlatosan, jelzésszerűen kerülhettek be, nos, ez mind igaz, de járhattunk volna sokkal rosszabbul is.

A Postamúzeumnak, mint tudjuk, mennie kellett az Andrássy út 3.-ból (az is egy külön történet, de ez itt nem a bűnügyi rovat), jogos volt a félelem, hogy a mai világban hosszú ideig nem talál sehol otthonra. Így hát örülhetünk, hogy a döntéshozók beillesztették a felújított Benczúr-ház koncepciójába. (A harmadik emeletre illesztették be, hogy egészen pontosak legyünk.) Hiszen el is adhatták volna azt a házat, láttunk már ilyet (fogunk is), a sok szép hintó, postakürt, olajfestmény és adótoronymakett mehetett volna valami pincébe porladni. De nem így lett, a Benczúr-ház megszépülve megnyílt a minap, van benne étterem meg koncertterem meg minden (az udvaron falikút, mellette talányos márványtábla, ezzel a felirattal: „Itt folyatta a vizet SZ. M. 2012” – Sz. M. megáll, komolyan mondom), és benne van ez a megújult kis postamúzeum is.

Búsfy Korlátról kell végül szólanunk, a tolószekrényes levélgyűjtő szekrény feltalálójáról. Neki külön termecskét szentel a tárlat, és méltán. Ezzel a névvel ez a legkevesebb, ami jár az embernek.

A többi csak ráadás.