Vircsaft a medencében

Több éve történt, hogy Alföldi Róbert gondolt egy merészet (szokott), és rendezett egy amolyan ízig-vérig alföldis Bánk bánt az ifjúság számára. És hogy ezt jól tette, bizonyítja, hogy a darabot szezonokon át játsszák a Nemzetiben, lankadatlan sikerrel, dobfelszereléssel, mikrofonnal, üvegfalú medencével és csupa fiatal színésszel. No meg – Vörös Róbert jóvoltából – alaposan megkurtított és átdolgozott szöveggel.

Pörgős, fiatalos, mozgalmas előadás kerekedett a Gobbi Hilda Színpadon, volt a végén most is hujogás meg sikítozás, akár egy jobb koncerten. Szegény Sinkovits Imre, ha ezt megérhette volna! Neki szégyenszemre ki kellett állnia a rivalda elé, és csendre inteni a rendetlenkedőket. A Bánk bán juniorelőadásán ilyesmiről szó sem volt. Ami nem azt jelenti persze, hogy a fiatalok hirtelen megszerették volna Katona klasszikus és tizenéves korban igencsak nehezen emészthető drámáját. Inkább arról, hogy most másként nem tudtak mit kezdeni vele, de a játék és a látvány, a fiatalos lendület, a sok akció, no meg a felemelő befejezés (Endre és Bánk „egy csónakban állva” dünnyögik a Szózatot) – mindez jobban megragadta őket, mint a múlt századi, patetikus deklamálás. Mindenesetre végig jelen voltak, papírzörgés, vihogás és mobiltelefonozás nélkül, ami nem volt elmondható például a Kabaré ifjú nézőiről a minap.

Alföldinél a Bánk bán a jók és a gonoszok összecsapásáról szól; ami itt zajlik, az csupán privát hatalmi harc, amelyben szó sincs elvekről, az országról, a kormányzás mikéntjéről. Még csak arról sem, hogy az idegenek lennének a főgonoszok, hiszen például Melinda is az, spanyol leány ő, miként azok békétlenkedő fivérei is. Bánkot sem az elvei ragadtatják gyilkosságra, ő a feleségéért áll bosszút. Tiborc mint vagabundus homlesz és amatőr tolvaj kóvályog a színen a „nép” képviseletében, koszlott bevásárlószatyorban hurcolja minden vagyonát. Senkinek sincs érkezése vele foglalkozni, mindenkit leköt a maga privát problémája. Annyira, hogy már dől róluk a víz – a szó szoros értelmében. A hazatérő Endre némán bámulja a vértől vöröslő vízben lebegő halottakat. Nincs itt mit tenni, nincs erkölcsi mérce, amelynek nevében igazságot tehet. Ilyen az országa. És ő még nem tudja, hogy ilyen is marad. Ez a medence, ahol élni-halni kell.

Ferencz Zsuzsa