Villanásnyi jelenetek

- Az Átutazókban nagymamát játszik, akit a családja folyton intézetbe akar zárni, hogy megszabaduljon tőle. Ám ő mindenhonnan megszökik. Hihetetlen belső derű és szabadságvágy sugárzik belőle. Amúgy egy szót sem szól az előadás alatt, csak néhányszor átmegy a színpadon. Szerintem mégis élete egyik legnagyobb alakítása.

– Gondolja? Meglep, amit mond. Én kicsit még szégyenkeztem is, hogy címlapokon hirdetik a nevemet. Hiszen semmit nem csinálok – azon túl, hogy olykor átmegyek a színen. Persze azért ez a „semmittevés” valójában nehéz feladat: az embernek az egész életét oda kell tennie minden lépésbe, mozdulatba, hogy hiteles legyen. Azt is tudnom kell, hogy idegrendszerileg, érzelmileg miként hozzam magam olyan állapotba, amilyet a színpadi pillanat megkíván. Ha a színésznek sok a szövege, folyamatosan jelen van az előadásban, és könnyebb ráhangolódnia a játékra, a nézőkre. Villanásnyi jelenetben erre nincs idő, ezért ilyenkor sokkal intenzívebben kell koncentrálnom. Ötvenhét éve vagyok színész, s még mindig tanulom ezt. Ha rajtam múlna, minden vezető színésznek előírnám: vállaljon kis szerepeket is.

– Sokan megsértődnének ilyen felkérésen. Komoly alázat kell ahhoz, hogy valaki kétszeres Kossuth-díjasként is eljátsszon egy néma szerepet.

– Pedig nem alázatról van szó. Engem kezdettől arra neveltek a pályán: a színházban nem a csillogás fontos, nem az egyéni tündöklés, hanem az egymás iránti bizalom és szeretet. Egy társulat csakis így működhet jól. Amikor 1958-ban a Nemzeti Színházhoz kerültem, már túl voltam első filmsikeremen, a Körhintán. De a színpadi játékhoz nem értettem. Major Tamás, a Nemzeti akkori igazgatója Shakespeare Vízkeresztjét újította fel. Ebben Violát Mészáros Ági alakította, csakhogy őt politikai okból egy évre letiltották a színpadról. Nekem kellett „beugranom” helyette. Borzalmas voltam a próbákon. Major kérésére Ágika mindenben igyekezett segíteni, de nem sokra ment velem. Nagyon szerettem őt, és amíg élek, hálás leszek neki. A régi Nemzeti színészeitől tanultam meg: egy színházban a padlástól a pincéig mindenkire szükség van. Ma is csak ilyen légkörben tudok dolgozni.

– Pedig hetven fölött a színésznők nem szívesen állnak színpadra: az idő múlását nem könnyű nyilvánosan vállalni.

– Sosem volt gondom a korommal. Boldog vagyok, ha még mindig szükség van rám, s ha tudok még valamit adni az embereknek. Már nem is lenne szabad ennyi munkát vállalnom. Öt évvel ezelőtt a klinikai halál állapotából jöttem vissza. Az azóta eltelt időt úgy élem meg, mint ajándékot. Nem változtam meg, nem lettem más, legfeljebb boldogabb. Még inkább szeretek élni, még fontosabbak a szeretteim, a családom, a közönségem.

– A Nemzeti Színház tagja 2002 óta. Múlt év végén zajlott az igazgatóválasztás. Ön is tagja volt a szakmai kuratóriumnak, s a grémiumban egyedüliként szavazott arra, hogy ismét Alföldi Róbertet nevezzék ki újra. Végül Vidnyánszky Attila nyert, aki nemrég szerződést ajánlott önnek. Igent mondott. Marad a Nemzetiben.

– Alföldi Róbert kitűnően vezette a Nemzetit, megérdemelné a folytatást. Ezért szavaztam rá. Hangsúlyoztam is a kuratóriumban: bár Vidnyánszky Attila pályázata is remek, a társulattal együtt voksomat Alföldinek adom. Szavaimat valakik félremagyarázhatták, Balog Zoltán miniszter úr ezért nyilatkozta azt, hogy én mindkét pályázóra szavaztam. Már tisztáztuk a félreértést, többé nem akarok erről beszélni. Egyébként a kuratóriumi döntés előtt Debrecenben együtt vacsoráztam Vidnyánszky Attilával, és ő volt az első, akinek elmondtam: nem rá fogok szavazni.

– Mit szólt Vidnyánszky?

– Megértette és elfogadta a döntésemet. Őt is, Alföldi Robit is rendkívüli tehetségnek tartom, a barátaimnak tekintem őket. Tudják, hogy mindkettőjüket szeretem, és ami történt, nem okoz köztünk gondot. Elvárom, hogy mások tiszteletben tartsák az érzéseimet. Attilát és a beregszászi műhelyét régóta ismerem. Miattuk mentem annak idején Gyulára, ott mutattuk be A szarvassá változott fiút a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház előadásában. Ezt a budapesti Nemzetiben is játszani fogjuk.

– Sokat szerepel fiatalokkal is. Ha ma kezdhetné a pályáját, újból színész lenne?

– Bessenyei Ferenctől élete utolsó interjújában megkérdezték: mi lett volna, ha nem a színészetet választja? Drága Ferencem hosszan gondolkodott, majd azt válaszolta: „Én nem is tudom, milyen az, ha valaki nem színész.” Valahogy én is így vagyok ezzel. Pedig nem készültem erre a pályára, nem is tudtam arról, hogy színészképzés is van a világon. Amikor aztán 1954-ben hallottam, hogy felvételt hirdet a színművészeti főiskola, odamentem és jelentkeztem. Három-négyezer felvételizőből harminchatan kerültünk be, de olyan kemény vizsgák voltak, hogy végül az évfolyamból összesen öten diplomáztunk. A mai helyzet egészen más: a különféle iskolák, stúdiók ontják a színészeket, és emiatt a fiataloknak nehéz elhelyezkedniük.

– És a karrierharcban sokszor éppen a színházba vetett hit, művészi érték vész el.

– Sajnálom a fiatalokat, mert ma soha „nincs idő”. Nekem tíz évet adott egykor Major Tamás a Nemzetiben, hogy megtanulhassam a mesterséget. Ugyanakkor a mai gyerekek nem tudják, hogy mi mennyire be voltunk zárva ebben az országban.

– De azért ön a Körhintával Cannes-ba is eljutott, a világhírű francia filmrendező, François Truffaut is áradozott önről.

– Igen, én kivételesen szerencsés helyzetben voltam. A Körhinta volt az első film, amely szakított a szocialista sematizmussal, hús-vér embereket ábrázolt, valódi szerelmet. Ez a film – Soós Imre feledhetetlen alakításával, Fábri Zoltán rendezésében – „átütötte a falat” Cannes-ban. Csodákat írtak rólam, főiskolásként még négyszer hívtak meg Cannes-ba. De az fel sem vetődhetett, hogy mondjuk Truffaut-val filmezhessek. Nem engedtek volna ki. Legfeljebb „disszidálhattam” volna. De én magyar színész akartam lenni, nem pedig filmsztár. Magyarországon kívül máshol nem tudnék élni.