Veszélyhelyzetben
Nincs recept arra, hogyan neveljünk boldog embert. Csak sok tapasztalat, összefüggés, megfigyelés, ismeret nyomán kezdhetünk errefelé keresgélni.
Legelőbb jegyezzük meg utódaink (és a magunk) érdekében, hogy a gyerek első énképét tőlünk kapja, a szüleitől. Olyannak ismeri meg önmagát, amilyennek a környezete tükrözi. Szerethetőnek vagy tehernek, örömforrásnak vagy csak létszámszaporulatnak. Sok minden eldől a bölcsőben!
Természetesen nem egyedül a család nevel. A törvények, a szokások, az értékek, a kultúrák rendje, a barátok, rokonok köre, az intézmények az óvodától az egyetemig mind beleszólnak a szocializációba – részben tudatosan, részben önkéntelenül – a család „nevelési stílusától” is függően.
Mert másra s másképp készít fel egy alacsonyabb jövedelmű és presztízsű család, amely arra nevel: tartsd be a viselkedési szabályokat, tiszteld a normákat, légy jól nevelt, illeszkedj be. Ezeknek a céloknak az érdekében a szülő akár a kényszert is felhasználja pedagógiai eszközként.
A közép- és felső osztályok életre nevelő pedagógiáiban nem a szabálytartás, nem az alkalmazkodás, nem a konformitás a fő szempont, hanem az autonómiára nevelés. A szülők az önirányította magatartásformákat célozzák meg, azt honorálják. Sosem kényszer révén, hanem mindig a belső motívumok ösztönzésével.
A sikertelen szocializáció a boldog emberré nevelés kudarca. A depresszió, a szorongás, az agresszivitás, az antiszociális magatartás, a kábítószeres kockázatok, az öngyilkosságok gyökere mind a beilleszkedési kudarcok tragédiáira nyúlik vissza.
Persze minden eset más, és mégis felismerhetők bizonyos közös okok. Ezekre a lélektan és különféle iskolái és kísérletei igyekeznek okszerű és okos magyarázatot adni. Belőlük fogott össze egy nagyon fontos kötetre valót most a szerző.
(Ranschburg Jenő: A mélységből kiáltok. Depresszió, öngyilkosság és kábítószer a serdülőkorban. Saxum Kiadó, Az élet dolgai című sorozat.)
