Veiszer Alinda: A kultúrából jön létre a nemzet, és nem abból, hogy ki a miniszterelnök

– Ha nem küldenek el a választások után már az első hullámban a Hír TV-ből, akkor most hogyan reagáltál volna az új helyzetre?

– Biztosan felmondanék. Nem is kérdés.

– Azért kérdés, mert egy régi dilemmát idéz fel. Vannak, akik azt mondják, hogy ha nekem engedik a műsorom elkészítését, akkor nem foglalkozom azzal, hogy milyen környezetben kerül adásba. Az a fontos, hogy a saját minőségi elvárásaimnak megfeleljen a produkció. Attól nem lesz jobb, ha kiszállok, sőt, talán rosszabb is lesz – teszik hozzá. Vannak viszont, akik úgy vélekednek, hogy nem legitimálnak egy olyan adót, amely a műsoraiban propagandacélokat szolgál, még akkor sem, ha nekik ebben nem kell részt venniük. Mindkét álláspont mellett lehet érvelni.

– Nem értek egyet az első érveléssel. Nem akarom minősíteni, mert az is lehet érvényes. Szerintem meg kell húzni a határokat. Egyes pont: a műsorodban szabadan működhetsz. Ennek minden körülmények között teljesülnie kell, különben nem csinálunk műsort. Kettes pont: a műsorkészítő csapatodat szabadon megválaszthatod. Hármas pont: a műsorkörnyezet legyen vállalható. Ez nem azt jelenti, hogy az előtted és utánad jövő műsoroknak minden mondatával egyet kell érteni, de meg kell felelniük azoknak az alapelveknek, amelyeket fontosnak tartasz.

Fotó: Merész Márton

– Az nem számít, milyen pénzből működik az a média, amely mindezt biztosítja?

– Lehet azt mondani, hogy csak olyan médiumban dolgozom, ahol a tulajdonos bevételei megkérdőjelezhetetlenek. De ilyet nem mernék mondani. Szerintem egyetlen tulajdonos bevételei sem megkérdőjelezhetetlenek. Ha ezt a feltételt is megkövetelnénk, akkor nem nagyon maradna magyar sajtó. Viszont lehet súlyozni. Ha a műsorkörnyezettel, a csapatommal és a saját szabadságommal kapcsolatos elvárásaim teljesülnek, akkor a tulajdonos személyét ki lehet venni ebből a pakliból.

– A fordított G-napnál most az derült ki, hogy mégsem lehet. Meglepett, hogy Simicska Lajos milyen gyorsan végezte ki a saját médiáját?

– Igen. Azt hittem, lassabb lesz. Az nem volt kétséges, hogy megtörténik. Annyira szembement minden logikával a műsorom megszüntetése még májusban, hogy világos lett számomra: ha nincs észszerű indok, akkor valami más húzódik a háttérben. Látván az eseményeket, jól éreztem.

– Elmondtad egy azóta készült interjúban, hogy a szlovák közmédiától megkerestek, dolgozz náluk a magyar nyelvű adásban. Hiányzik annyira a képernyő, hogy ebbe belevágj?

– Ez nem a képernyőről szól, hanem arról, hogy hol találok olyan hangot, amilyet szeretek. Többször találkoztunk az adott média képviselőivel, elmondtam, hogy nyitott vagyok, ők elmondták, hogy nyitottak. Innentől kezdve az a kérdés, hogy jön-e komolyan vehető ajánlat.

– Szimbolikus, hogy a határon túl előbb készíthetsz műsort, mint itthon. Engem régóta foglalkoztat, hogy miért hagyta a közönség, hogy elvegyék tőle a közszolgálatiságot. A rendszerváltástól 2010-ig az egymást váltó kormányok eltérő agresszivitással és eredményességgel próbálták befolyásolni a műsorkészítést, de közszolgálati tartalom mindig volt. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy az emberek nem tudják, mi az, és ezért nem hiányzik nekik.

– Most is van közszolgálati tartalom.

– Olyan híradók, mint amilyenek a sportközvetítések szüneteiben mentek, az ötvenes évek óta nem készültek Magyarországon.

– Nem is arról beszélek, az nyilvánvalóan propaganda. De van az M5, ahol kulturálistartalom-gyártás zajlik, igaz, sokszor ráismersz a politikai színekre, és oda sem mehet be akárki, de mégiscsak létezik, készülnek mondjuk portrék nagy teljesítményt nyújtó emberekkel. Az a baj, hogy annyira nagy a politikai befolyás a közmédiában, hogy ha van is közszolgálati tartalom, azt nehezen vesszük észre.

– Miért nem zavarja a közönséget, amely korábban látott olyan hírműsorokat, mint az Esti egyenleg, A szólás szabadsága vagy Az este, hogy a pénzén propagandagyárat működtetnek?

– De hát miért állt ki a közönség az utóbbi években? Hogy ne legyen netadó. Négyszáz forintért. Semmilyen alapelvért, sem a szólásszabadságért, sem a sajtószabadságért, sem a vallásszabadságért. Ezek nem fontosak. Úgy képzelem, azt mondják otthon a tévé előtt, hogy „majd nézek mást, kit érdekel a politika”. Magyarországon a tízmillióból nyolcszázezer ember fogyaszt politikai tartalmat, rajtuk próbálnak osztozni a politikával foglalkozó sajtóorgánumok. Ez nagyon alacsony szám.

– A kormány és a támogatói azt mondják minderre, hogy 2010 előtt a baloldalé volt a közmédia, most a jobboldalé, ez egy ilyen játék.

– Amit nagyon sérelmezek. Hagyjuk az egyenlőségjelet! Minden közmédiának vannak hibái, de 2010 előtt azért megtörtént, hogy a műsorvezető Magyar Bálint oktatási miniszter orra alá csúsztatta a kiszivárgott érettségi tételeket élő adásban. Gyakorlatilag megbuktatott egy minisztert. Ott voltam, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként felháborodva ment el Az este stúdiójából, mert olyan kérdéseket kapott, amelyekről senki nem egyeztetett vele. Nyilván akkor is készültek elfogult műsorok, én is tudom, de volt szándék a hatalom kontrolljára. Ma meg nincs. Ezért nem tehető ki az egyenlőségjel a két időszak közé.

– Egy rendszerváltás után szerinted érdemes lenne a közszolgálati médiumot újjáéleszteni, vagy inkább be kéne zárni az egészet, mert úgyis jön majd egy kormány, amelyik meg akarja szerezni?

– Ez a veszély mindig fennáll, mégis azt gondolom, hogy szükség van rá. Egy csomó mindenről nem beszélünk. Lassan a magyar írók, színházi emberek, színészek nem tudnak megjelenni sehol. Pedig ez is dolga lenne a közszolgálati médiának. Vitákat generálni, tematizálni. Ennek soha nem lesz milliós nézettsége, de fontos ügyekkel foglalkozik a nemzet szempontjából.

Fotó: Merész Márton

– A fontos ügy ma az, hogy a magukat elnyomottnak érző jobboldali szerzők kapjanak szereplési lehetőséget, és ne a balliberálisok.

– Aki így állít elő műsort, az megtagadja a nemzetet. A kultúrából jön létre a nemzet, és nem abból, hogy ki a miniszterelnök.

– Ez a mai világban felér egy politikai állásfoglalással. Legutóbb megjelent interjúdban beszéltél is arról, hogy esetleg politikai pályára lépsz. Ez azért érdekes, mert a munkásságod éppen az ellenkezőjéről szól, mint a politika. Egy szűkebb értelmiségi körnek állítottál elő műsort, nem a tömegeknek. Nem az egyszerű igazságokat kerested, hanem az árnyalatokat. Nem ítélkeztél az interjúidban, hanem arra törekedtél, hogy megértsd azt, aki veled szemben ül. A politikában viszont az lehet sikeres, aki az árnyalatok helyett egyszerű igazságokat kínál, megértés helyett pedig ítélkezik. Aki önreflexív, az elbukik. Létezik egy gátlástalan és kemény Alinda is, akit mi nem ismerünk?

– Gátlástalan nem, de kemény igen.

– Az kevés.

– Egyelőre nem is akarok politizálni. Pusztán azon gondolkodom folyamatosan, jó, hogy eljutok 150 ezer emberhez, de szeretném kitágítani ezt a kört. Több emberhez szeretnék szólni, többel beszélgetni, többnek megmutatni olyan dolgokat, amelyeket egyelőre csak egymásnak mutat meg ez a 150 ezer. Kéne erre egy platform. Ami akkor is fontos, ha a médiában dolgozol. Ha viszont a politikában, akkor nélkülözhetetlen.

– Tehát a sokszínűséget felváltja a faék egyszerűségű kommunikáció?

– Lehet, hogy a színek kopni fognak. Néha lehet, hogy kell faékegyszerű üzenet is, de sokszor szerintem meglepődnénk, hogy mennyire nem csak az működik. Ha meg igen, akkor szépen alakítsuk át ezeket a faékegyszerű üzeneteket bonyolultabbakká! Valahonnan el kell indulnia a beszélgetésnek.

– A politikáról való gondolkodásod abból a kérdésből indul ki, hogy miként érjünk el tömegeket az üzeneteinkkel?

– A politikáról és a kultúráról való gondolkodásom egybeesik. Ugyanazt érzem problémának. Azokat a gondolatokat, amelyeket fontosnak érzek, vagy azokat a kulturális termékeket, amelyeket bemutatandónak tartok, nem lehet eljuttatni csak egy nagyon szűk nagyvárosi közegnek. Ugyanez a probléma mindkettővel. Ezért nem állnak messze egymástól. Ezért gondolkodom azon, hogy mit tehetne az ember akár politikusként, akár újságíróként. Nincs meg a nyelv, nincs meg a képesség kilépni az elefántcsonttoronyból. Pedig ki kell lépni, mert láthatóan nem mi vagyunk az ország.

– Van azért egy másik probléma is. Az ellenzéki térfélen nem az a gond, hogy nincs választék, hanem az, hogy az összes párt a rendszeren belül helyezkedve próbál egymás kárára terjeszkedni. Ebbe szállnál be, vagy új mozgalmat indítanál?

– Egyelőre nem gondolkodom mozgalomban, még szerepvállalásban sem igazán, pusztán csak érdekel ez az egész. Politikai újságírónak készültem, mindig érdekelt. De még az sem biztos, hogy politizálni akarok valaha. Viszont 18 éves korom óta gondolok rá. Nem új ötlet ez, csak most beszéltem róla. Nem szeretnék holnaptól Jeanne d’Arcként küzdeni, és ágyútöltelék sem akarok lenni. Csak azon töprengek, hogy ki és mit tud tenni. Egy boldogabb országban nem is kéne pályamódosításon tépelődnöm. Szívem szerint televíziós műsorvezető lennék.

– Akkor beszéljünk inkább erről. Rengeteg interjú van a hátad mögött. Volt olyan, ami megváltoztatott? Amitől úgy érzed, más ember lettél?

– A nagyon őszinte pillanatoknál éreztem ezt, amikor valaki olyasmit mondott el, amit korábban nem. Például azt, hogy „alkoholista vagyok”, vagy egy addig nem publikált verset, vagy azt, hogy hibázott, és bánja. Ha valaki bevállal egy erős üzenetet, akkor az engem is alakít. Érdekes tapasztalat volt, amikor Eperjes Károllyal beszélgettem a szombathelyi színházi pályázat kapcsán. Arra nagyon készültem. Tudtam, hogy kikre fog hivatkozni, és sorra felhívtuk őket is a műsorban. Érdekes volt látni, mennyire rosszul esik neki, hogy ellenőrizzük a szavait, de hozzátette, hogy szerinte nekünk ez a dolgunk. Ezzel szemben tanulságos volt olvasni, hogy a nézők mit gondolnak akkor, amikor valakin számonkérsz egy-egy mondatot, állítást. Sok kommentelő szerint az újságírónak nem dolga számonkérni a vele szemben ülőt, hanem végig kell hallgatnia, ha már meghívta. Ezt soha nem felejtem el. Ott jöttem rá, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy nem szimpatizálnak velem, hanem egészen mást gondolnak az újságírásról, mint én.

– A zaklatásos ügyekről készült beszélgetést hogyan élted meg?

– Megrázó pillanat volt, amikor Sárosdi Lilla eljött, és elmondta a történetét. Ez volt az egyik legrizikósabb adásunk. Tudtunk még két áldozatról. Idézzük őket, ne idézzük – ezt mérlegeltük. Sok mindent megmozgattunk, hogy utánajárjunk a történeteiknek, ami komoly szerkesztőségi munka volt. Jó volt azon az ügyön dolgozni. Egy híres színész azt mondta nekem, hogy meg fogom bánni, mert nem igaz a vád. Azt mondtam neki, lehet, hogy így lesz, de én mindent megtettem azért, hogy ellenőrizzem az állítást. És arra jutottam, igaz. Ha mégis kiderül, hogy tévedek, akkor levonom a következtetéseket. Nem így lett.

– Milyen érzés látni, hogy Sárosdi Lilla elhagyta az országot, Marton László pedig rendezni fog?

– Borzalmas. Ezzel együtt fontos, hogy az eset kiderült. Egyébként rengetegszer hívtuk Marton Lászlót. Kértük, hogy jöjjön, beszéljen. Egyszer sem jött el.

– Volt olyan, hogy adás után azt érezted, „hú, ez nagyon jó volt, sok mindenre hatással lesz”, de másképp csapódott le a nézőkben, és pont az ellenkező hatást érte el a beszélgetés?

– Mindig a konfliktusosabb adások ilyenek. Geszti Péterrel vagy Gundel Takács Gáborral például. Ezek a beszélgetések elvekről, erkölcsről szóltak. Ilyenkor én is vehemensebb voltam, mint általában. Azt éreztem, hogy kijön az értékkülönbség, ami izgalmas. Mindkét esetben az volt a konklúzió, hogy tiszteletlen vagyok a vendéggel. Egyáltalán nem az volt a következménye, amit én gondoltam, hogy lesz, hanem az ellenkezője. Aminek sok oka lehet. Az újságírástól való elszokás, de lehet, hogy túllőttem a célon, és sok voltam.

– Ilyenkor visszanézted az adásokat?

– Igen, és éreztem, hol vannak a fordulópontok a beszélgetésekben, de nem éreztem, hogy sok lett volna, csak indulatos volt.

– Érdekes, azt gondolnám, az indulat sokkal jobb, mint az, amikor valaki se hús, se hal.

– Az ellenérzésekben az is benne lehetett, hogy nő vagyok. Miért beszél így az idősebb férfi vendéggel? Pedig imádtam azokat a helyzeteket. Orbán János Dénes is eljött. Le a kalappal előtte! Tudta, mi vár rá, mégis vállalta. Ennél a beszélgetésnél is többet vártam, azt hittem, nagyobb visszhangja lesz. De nem lett. Ezt a csalódást az oknyomozók ismerik igazán. Dolgoznak ügyeken, megjelennek a cikkeik, mindenhol idézik őket, aztán nem lesz semmilyen következménye.

– Éreztél dühöt utólag, hogy valamit nem kérdeztél meg?

– Volt, amikor azt éreztem, hogy élesebbnek kellett volna lennem. Az élesség nagyon fontos, hogy ne kend el a kérdést.

– Ha lenne lehetőséged még három adást leforgatni, kivel beszélgetnél?

– Biztosan hívnék akadémikust, Freund Tamás neurológust vagy Szathmáry Eörs evolúcióbiológust, akik az MTA elleni támadás után kiléptek a Professzorok Batthyány Köréből. Foglalkoznék a gendertanszék kormányzati üldözésével, ezért meghívnám Pető Andreát, a CEU professzorát. Nagyon beszélgetnék Ókovács Szilveszterrel és Prőhle Gergellyel is. Biztosan csak három adás lehet? Mert Kulka Jánost is keresném, ahogy Ujj Mészáros Károlyt is, mert állítólag elképesztően jó az új filmje.

Fotó: Merész Márton

– Én engedélyeznék bármennyi adást, ha van időd a valóságshow mellett, amiben szerepelsz. Ez hogy jött?

– Ez egy olyan műsor az RTL Klubon, amely félig reality, félig játék. Nyerő Páros a címe. Párok vetélkednek, mindennap megméretésen vesznek részt. Egyébként össze vannak zárva, emiatt konfliktusok is kialakulnak köztük, de barátságok is. Amikor megkerestek, hogy vállaljuk-e, hosszan gondolkoztunk. Játszani szeretünk. Jó, akkor mik a félelmeink? Az, hogy milyen játékok lesznek és kikkel leszünk körbevéve. Arra jutottunk Palival, hogy ez a helyzet nagyon izgalmas lesz egy 16 éves párkapcsolatban, mint amilyen a miénk. Mivel sokat papolunk mindketten újságíróként a toleranciáról, arra is kíváncsiak voltunk, hogy tényleg tudunk-e toleránsak lenni azokkal az emberekkel, akik a legkülönfélébb helyekről érkeznek. De az is érdekelt, hogy az emberek ilyen szituációban reflektálnak-e bizonyos társadalmi kérdésekre is. Nekem nagyon tanulságos volt, hogy mennyire igen! Szerintem lesznek benne megrázó pillanatok. Fontos, sokakat érintő témák is szóba kerültek ebben a villában.

– És milyen volt a 16 éves párkapcsolatod próbája? Azt tapasztaltad, hogy mennyire jól ismeritek egymást, vagy ellenkezőleg, mennyire nem?

– Ezt nem árulhatom el. Tizenhat éve nagyon figyelünk egymásra, és alig van olyan kérdés, amit ha feltesznek egyikünknek a másikról, akkor ne tudnánk válaszolni. A kérdés persze az volt, hogy visszaigazolják-e ezt az önképünket a tőlünk független szerkesztők által összeállított játékok. Nem válaszolhatok arra, hogy igen vagy nem. Majd a műsorból kiderül.

– Mennyire jelentett előnyt a szakmád?

– Óriási előny volt. Emberek összezárva úgy működnek, hogy elkezdenek beszélgetni. Valakinek kérdeznie kell. Mindenki szereti, ha kíváncsiak rá.

– Ez azért ambivalens, nem? Az emberek szeretik, ha kérdezgetik őket, de félnek is attól, ha túlzottan megnyílnak.

– Az a tapasztalatom, hogy mindenkinek van olyan története, ami kikívánkozik. Az a kérdés, mikor lesz elég bátor ahhoz, hogy elmondja. Ha támogató közeg veszi körül egy nyitott kérdezővel, akkor kijön. Ez az egész az empátiáról szól. Megérzed-e, hogy akkor nyílik meg a másik, ha támogató vagy, vagy akkor, ha passzírozod egy kicsit? Az emberek egyébként nem attól félnek, hogy őszintén megnyíljanak és elmondják életük drámáját. Attól sem félnek, hogy megosszák, mik a szakmai dilemmáik. A véleményüktől félnek. Hogy el merjék-e mondani, mit gondolnak bizonyos közéleti dolgokról, mert attól tartanak, a megítélésük változni fog. A legtöbb konfliktusom a kérdezések során ebből eredt. Amikor valaki valamiről azért nem akart beszélni, mert attól félt, annak politikai vagy magánéleti következményei lesznek. Ha ettől megijed valaki, onnantól befeszül, és a beszélgetés el van rontva. Tele vagyunk félelmekkel. Mindig a félelem öli meg az interjút.