Végjáték a filmgyárban

Nincs annál kockázatosabb tévedés, mint amikor az olvasó összekeveri a regény főszereplőjét annak írójával, gondolván: minden, amit a szerző leírt, vele történt meg személyesen, és szóról szóra így. Ezúttal azonban engem ez a típushiba sem rettent vissza attól, hogy e novellafüzérben, a hátrányos helyzetű, link és lezüllött Pat Hobby történeteiben F. Scott Fitzgerald személyes sorsát lássam. Aki fantasztikus írói sikerek után kiégve, kiürülve, a bolondokházába zárt feleség nélkül, megkapaszkodásra vágyva próbál túlélni/megélni/élni csalódott forgatókönyvíró bérmunkásként a hollywoodi álomgyárban.

Csakhogy ez már nem az ő ideje (aki még a némafilmek idején ragyogott), nem az ő világa (aki valamikor befutott ember volt, tehetséges és tekintélyes). Ami most körülveszi az öregedő, 49 éves skriblert (a piti kölcsönökkel prolongált szegénység, a sikertelenség bűzét megérző lányok, asszonyok, a vigaszként sebtében meghúzott laposüveg, a ginszagú verejték, a tropa autó, az odébb húzódó régi munkatársak, akik már le is tagadnák az ismeretséget), az homlokegyenest ellenkezője a dzsesszkorszak nagy fiestáinak: a sikernek. Fitzgerald személyesen élte át a lecsúszást. A tragikomikus végjátékot.

Ezekben az utolsó novellákban az önszeretetet az önirónia váltotta fel. Nem működik a nosztalgia sem: az emlékek csak a kudarctudatot mélyítik. Hobby (Fitzgerald) a hangosfilm zengerájában szakmailag is sikertelen marad. A világ szétesett, érthetetlenné vált. („Mintha valaki belefirkálta volna Donald kacsa alakját az Utolsó vacsorába.”)

Ha azonban azt hiszik, hogy siránkozó-nyivákoló elbeszélések tömik meg a könyvet, nagyon is tévednek. Maga az ábrázolás olyan színvonalú, olyan eleven, hogy az olvasónak akkor is élvezetet tud szerezni, ha maga a szerző éppen belehalóban van is a produkcióban.

Ajánlom.

(F. Scott Fitzgerald: Hollywoodi történetek. Fordította Szabó Nóra. Quattrocento Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor