Vége, vége, vége, vége
A búcsú már hónapokkal ezelőtt elkezdődött. Amikor hosszú sorok kezdtek kígyózni a pénztárak előtt, amikor még gyorsan meg kellett nézni egy-egy előadást, mert később már nem lesz rá jegy. Egyáltalán nem lesz jegy. Mert ezt a színházat lenullázzák, előadásait a kukába dobják, a Nemzeti Színház összes korábbi produkciója július elsejével megy a süllyesztőbe.
Akárcsak a június 30-i gálaműsor, a Nemzeti Színházban zajló sok felvonásos búcsúdráma legutolsó felvonásának szereplői, akik kijöttek a színpad elejére, előadták a produkciójukat, majd lesüllyedtek a mélybe. Itt, ha nem is egy nemzet, de egy Nemzeti süllyedt el a szemünk láttára – írók, színészek, zenészek, táncosok, akik eljöttek, hogy még egyszer, utoljára elköszönjenek a színháztól, az igazgatójától és a közönségétől. A nézőtéren ülőktől, a színház előtti kivetítő körül, a hajóorrban, a parkban, a sétányon fagyoskodó ezrektől, és még attól a százezertől, akik most nem jöttek el, de akikkel együtt csinált színháztörténeti korszakot az elmúlt öt év alatt az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház.
Ha színház és közönsége talán kicsit belefáradt is már ebbe a monstre búcsúzkodásba, voltak nagy pillanatai a Mohácsi János rendezte négyórás gálaműsornak. (A műfaj szabályai szerint egy gálaműsor csak hosszú lehet.) Esterházy rezge meghatottsága, Nádasdy Ádám szellemes sziporkái, Spiró szatirikus látomása a jövő Nemzeti, sőt: Nemzeti Nemzeti Színházáról. Meg amikor Dés László elfújta, hogy mi lesz azzal, aki nem lép egyszerre. A TÁP Színházasok üde bohóckodása, vagy amikor a Stúdió K-s Nagypál Gábor tehetsége felszikrázott a Nemzeti színpadán. Závada fergeteges mulatóst adott elő amolyan Magyar ünnep-módra. Eljött Mácsai és Gálffi, Pogány és Sinkó, Kútvölgyi és Csákányi, Jávori Fegya és Gergye Krisztiánék és még sokan mások. És megidézték a halottakat is, Hollósi Frigyest, Garas Dezsőt.
Itt volt és búcsúzott utódjától a korábbi igazgató, Jordán Tamás is – ilyesmi sem fordul elő naponta ebben az országban. Eljött, hogy elszavalja egyetlen „versét”, amit már úgy húsz évvel ezelőtt, egy boldogabb, ígéretekkel teli korban sokunknak volt szerencséje a Merlinben vagy másutt meghallgatni. A mindössze három szót – eleje, közepe, vége – variáló versbe komponálták bele az öt év során bemutatott darabok címét, s mire Hevér Gábor a felsorolásban a Mephistóhoz ért, Jordán a közönséggel együtt felelte rá a különös költemény legutolsó sorát:vége, vége, vége, vége. S aztán már csak a megrendítő záró kép, a teljes társulattal, mely rendíthetetlenül énekli a fájdalom és a remény dalát, majd lassan eltűnik a mélyben.
Hát igen, vége. Alföldi megy. Alföldi – bár néha egy lyukas garast sem adtunk volna érte – kitöltötte a szerződésben rögzített idejét a Nemzeti Színházban. Üres kézzel jött, üres kézzel megy. Hetvenmilliót hagy a kasszában, mérföldkövet a színház történetében. És ennek az öt évnek meg ennek a búcsúnak kitörölhetetlen, kiszellőztethetetlen emlékét, amely – ahogy Spiró mondta – mostanra már úgy beette magát e csúf épület falai közé, akár a menzai kelkáposzta-főzelék szaga. Az élet és a valóság szaga. Nem lesz könnyű benne dolgozni.
