Vedd le a szemellenzőt, kedves Európa!

A kortárs roma képzőművészetnek bemutatását, egyben kontextusba helyezését és kritikai fogadtatásának szervezését programként felvállaló, időszakos kiállításokat befogadó Kai Dikhas Galéria Berlin ütemesen fejlődő, sokszínű városrészében, Kreuzbergben 2010 óta működik a roma kultúra emancipációjának szolgálatában.

Az október 17-én este 19 órakor kezdődő megnyitóra gyűlő közönség tradicionális roma öltözetbe bújt fiatal lányokat láthatott körbeseregleni a galériát. Hármuknál roma népviseleti motívumokkal díszített szemtakarót figyelhetett meg a szemfüles kiállításlátogató: a nap folyamán a sajtóértekezlettel egybekötve a Romédia Alapítvány manifesztumot közölt közösségi médiafelületein: a

Vedd le a szemellenzőt, kedves Európa! feliratot magán viselő fotó ebben a szemtakaróban ábrázolja a lányokat, akik az este későbbi részén, médiainstallációk közé tervezett előadásuk során maguk tették fel a szemtakarót a közönség tagjaira, hogy egy labirintuson kézen fogva átvezetve őket egyféle beavatási szertartás részeseivé tegyék őket.

A ”lányok” a Romédia Alapítvány Buvero projektjének, egy kéthetes, elméleti és gyakorlati képzést magában foglaló médiatábor kedvezményezettjei, akik egy nyílt pályázat elbírálása során kerültek kiválasztásra. Az először 2013-ban megvalósított projekt, aminek fő célkitűzése, hogy fiatal roma lányokat felvértezzen a hangjuk hallatáshoz szükséges tudással, ebben az évben – nem utolsósorban a Kulturstiftung des Bundes pénzügyi támogatásának köszönhetően – új kihívással bővült. A BuveroEXPO roma művészek új és feltörekvő generációjának nemzetközi kontextusba helyezését tűzte ki célul a művészeti világ európai központját, Berlint választva helyszínül. A 2013-as és 2014-es dunabogdányi, majd dunavarsányi Buvero táborban létrejött kisfilmek és tudósítások, valamint azok alkotóinak bemutatását elismert, jeles nemzetközi művészek munkáival és színpadi, valamint szervező jelenlétével „támogatták”.

Október 17-én, péntek este Szalóki Ági és Boda Péter énekhangjával kísérve megnyílt tehát a Kai Dikhas Galéria tere, hogy befogadja a nagy számban érkező érdeklődőket. Moritz Pankok, a galéria vezetője, Bársony Katalin, a projekt kurátora és Daróczi Ágnes, a Romédia Alapítvány alapítója beszédével a terepet átengedték a befogadóknak.

A kiállítás egy központi, fehér térelválasztó fal köré szerveződött: a fal egyik felére vetítve a táborokban készült kisfilmekből nézhettünk végig egy tematikailag változatos válogatást – roma Holokauszt, nők ellen elkövetett erőszak, roma közösségek életének figyelemreméltó epizódjai, a miskolci romaellenes intézkedések szolgáltatták a témát az elsőfilmesek és oktatóik révén létrehozott filmekhez.

A nemzetközi vendégművészek munkái és az alapítvány kampányvideói ezt a központi falat ölelték mintegy körül, „megágyazva” a következő generáció tudásának. Átellenben Sinziana Marin egy kivételesen bátor román nő életútját vázolta fel, Roy Cohen dokumentumfilmje röviden, mégis érzékenyen tudósított a hongkongi tüntetésekről, míg Damian Le Bas Riley Smith brit roma sztepptáncos portréját közvetítette felénk. A galéria terében elszórva kis monitorokon volt megtekinthető a Romédia Alapítvány I’m a Roma Woman projektjének kampányvideója, Galya Stoyanova rövid kísérleti dokumentumfilmje a látásról és láttatásról az elfogadás tükrében, valamint André Raatzsch művészi, filmes állásfoglalása a berlini, Sostar elnevezésű roma művészkollektíváról. A galéria kirakatában pedig egy, az utcára helyezett hangszóró segítségével szólaltak meg Pablo Vega videói: míg az egyik az emlékezet útját mutatta, a másik négy spanyol roma nővel készített interjúkon keresztül beszélt a kitörés és elfogadtatás nehézségeiről és sikereiről – keretbe foglalva nem csak a galéria és az utca terét a kirakatüveg közvetítésével, de a kiállítás méltóképp prezentált darabjait és sokrétű tematikáját.

Alig egy órával a megnyitó után a viseletbe öltözött lányok átcsábították a vendégeket az ugyanabban az épületben (Aufbau Haus) található színházba. Társaik jókedvű hangoskodással várták már őket: ahogy az utolsó belépő is bezsúfolódott a színház előterébe, kezdetét vette a többfelvonásos performansz, Szalóki Ági és Boda Péter vezetésével. Az előadás három, egymástól elkülönített, egymással összefüggő installáció köré szerveződött a színház terében.

A Labirintus, amin a lányok kézen fogva, szemüket betakarva vezették át a tömegből kiragadott látogatókat, a végén töltött káposztával, bodaggal és egy korty fehér borral hívta vendégségbe a messziről érkezőt a romák és nem romák közös világába. Az Erdő ténylegesen erdőből épített tere felfüggesztett, gyökerüktől megfosztott, gyökereiket színes szalagokká változtató lebegő fák együtteseként valósult meg. Aljnövényzetük fehér textil, törzseikre digitális képkeretek tapadtak és sugározták minden irányból a lányok által rögzített valóságot. A Labirintusból az Erdőbe haladva, vezetve minket a lányok elhelyezkedtek a földön, és Daróczi Ági mesélő hangját figyelték. Míg Daróczi Ági romanes nyelven előadta a Valaha madarak voltunk kezdetű cigány eredetmondát, a hangszórókból ugyanez a történet suttogott németül. „Valaha mindannyian, mi emberek, madarak voltunk, országról országra szálltunk, ahol ránk esteledett, megaludtunk, és virradatkor tovább szálltunk. Egyszer gazdag mezőre találtunk, ahol a fák roskadoztak a gyümölcstől, a mezők sárgállottak a terméstől. Leszálltunk a gazdag völgybe, lakmároztunk, jött nap év után, de mi ott maradtunk, és mire eljött a hét szűk esztendő, lábaink már elcsökevényesedtek, szárnyaink elnehezültek, így maradtunk a Földön a könnyű ég helyett, így lettünk madarakból emberek” – szólt a történet, és a lányok táncra perdültek. A tradicionális énekeket és táncokat felvonultató előadás záróakkordjaként körbetáncolták a harmadik, Talking circle nevű installációt, majd a négy égtáj felé fordulva – mintha csak máig érvényes varázslatot mormoltak volna – szavakat ismételgettek, varázsszavait egyetlen mondatnak. ”Áme dujzséné szám ámálá.”

A Talking circle kör alakú vetítőfelületének középpontjában mikrofon állt: aki a körbe tévedt, azt a vetitett felületről négyen szólították meg, hogy velük mondja a barátság fogadalmának szavait: ”Áme dujzséné szám ámálá – mi ketten barátok vagyunk.” De a „Talking circle” képe csak akkor mozdult a következő elemre, ha a látogató elismételte a szavakat, amiket felénk nyúlva tanítottak nekünk, és melyek megegyeztek az előadás végén elhangzottakkal. A jól felépített koreográfia végéhez érve a közönség joggal érezhette, hogy egy sajátos beavatási ceremónia részese lehetett, nem csoda hát, hogy amikor végezetül a lányok és a BuveroEXPO vendégművészei lábukat festékbe mártva táncolni kezdtek az Erdő hófehér „talaján”, a közönség tagjait nem kellett különösebben meggyőzni, hogy csatlakozzanak. Volt, aki lábát, volt, aki kezét mártotta a különböző színű festékes bödönökbe: az együvé tartozásnak hűen megágyazott Erdő önfeledt szórakozásnak adott helyet, ahogy a földre terített fehér textil lábnyomokkal telítődött. Ebből a textilből készül majd a Buvero zászlaja – tudtuk meg később. Az installációk alkotói: Asbót Kristóf, Szauder Dávid és Bársony Katalin az újból és újból kialakuló körök közepén táncoltak.

Az etetés gesztusa, az interaktív és a jövőbe mutató installációk, a hangsúlyos, mégis elegánsan egyszerű koreográfia és a csoportos kiállítás kapcsán bizony sok művészettörténeti, színháztörténeti vagy kultúrtörténeti párhuzamot lehetne említeni, ami egy hosszabb tanulmányt szolgálhatna. Mégis a legfontosabb megállapítás, hogy a jeles fiatal alkotók kreativitása révén ezzel a kétnapos kiállítással és performansz-sorozattal a fiatal roma képzőművészet a nemzetközi kortárs művészet diskurzusához kapcsolódott, mégpedig oly módon, hogy képes maradt közben saját hagyományaihoz hű maradni. A recepció feladata nemcsak az, hogy biztosítsa ennek folytatását az erről való kritikai beszéddel, hanem, hogy a többségi társadalom számára új mintát szolgáltasson a kortárs művészetnek abból a szegmenséből, amit alig 10 éve (gondoljunk csak a 2007-es Velencei Biennálé roma pavilonjára) figyel, de amelyik készen áll rá, hogy társává és inspirációjává váljon a jelen és a jövő kezdeményezéseinek.

Fehér Orsolya