Valaki mondja meg!

- Könnyen mondtak igent a felkérésre?

Almási Éva: Volt bennem szorongás. Négy évtizede játszottam a Popfesztivált a Vígben, és az „ilyen volt, ilyen lett” sem könnyítette meg a döntést. Ám Eszenyi Enikő felkérésének a tónusa megfogott. Az ember gyarló: szereti, ha szeretik. De amikor igent mondtam, még nem tudtam, hogy Edit alakítja majd a karakter fiatal énjét. Ez sorsszerű.

Balázsovits Edit: Rám ugyanis próbaéneklés révén osztották a szerepet. Szakmailag fontos, hogy nemcsak a kuriózum kedvéért hívtak anyu mellé. Egyébként már tavaly is kaptam Eszenyi Enikőtől vendégként feladatot.

– Eszter szerepe a tisztaság, emberség jelképe. Másfelől a Képzelt riport olvasata elég összetett. Színrevitele hivatalossá tette a sokáig „tűrt” kategóriába tartozó rockzenét, miközben rockzenészek kifogásolták, hogy a darab dehonesztálja kultúrájukat. Annyi biztos: a dalok felszabadító lüktetése mellett a mű „az imperializmus kritikája” is volt.

A. É.: A darab nekem a fiatalságról mesélt, két emberről, egymás kereséséről. Úgy történt, ahogyan más előadások esetében is: tanultam a szöveget, készültem a bemutatóra, s miközben folyvást dolgoztam, talán elment mellettem a történelem. Én mindig igyekeztem elkerülni az olyan megközelítéseket, amelyek gátolnak a feladatban. Azzal sem foglalkoztam, miért én kaptam meg egy szerepet, vagy miért más. A cél szempontjából ez lényegtelen. Amiatt volt csak lelkiismeret-furdalásom időnként, nehogy a szakmai lét felülírja az anyaszerepet.

– Ami édesanyja világlátását, habitusát, szakmai szempontjait illeti, ezek öröklődtek?

B. E.: Működött a genetika, bár van, amit az ember csupán eltanul. Nemcsak édesanyámtól, hanem édesapámtól, Balázsovits Lajostól is. Nem véletlen, hogy én is színész lettem. Na jó, a hivatásomba belefeledkezve néha én is ugyanazt az ételt főzöm hetekig a fiamnak, ahogy any- tette, de a gyerek – hála az égnek – idővel úgyis jelez.

– Editet nem féltették a pályától?

A. É.: Féltettük, de nem gátoltuk őt, és megóvni sem tudtuk mindattól, ami a helyzetéből adódott.

– Színészcsaládból a pályára lépni hendikep?

A. É.: Edittel tinédzserkorában együtt énekeltünk részletet a Popfesztiválból egy tévéműsorban. Az adás után azzal hívott fel Feleki Kamill: tehetséges gyerek, de nem lesz könnyű útja. Igaza lett. Színházi családból indulva duplázódnak az akadályok. Nem csupán a felmenők kiérdemelte szeretet lesz az útravaló, meg kell küzdeni a szülőkkel szembeni irigység, averziók következményeivel is.

– Editnek nagy meccsei voltak?

B. E.: Akadtak. Sokáig ösztönösen próbáltam leválasztani magam a „hátteremről”. Erre csak mostanában jöttem rá, amikor a Popfesztivál próbáin többen elcsodálkoztak: mennyire hasonlít a hangom az édesanyáméra. Hát persze, csak korábban nem mertem használni. Ahogyan a „kapott” gesztusokat sem. Pedig azok inkább erősítik a saját karakteremet.

– Szülei nézőtéri jelenléte nem feszélyezte a színpadon?

B. E.: Különösebben nem. Miközben persze, ha rossz voltam, miattuk duplán égtem. Pedig nem kritizáltak. A csendjeik voltak beszédesek.

– Mindketten szabadúszók. Miért?

A. É.: Lajossal láttunk egyszer egy 18. századi térképet a Nemzeti Múzeumban. A jelmagyarázatában leírták: „Színészek, kurvák városon kívül.” Azt hiszem, jó helyzet volt, szabadságot jelentett. Akkor jött a baj, amikor bejöttünk a városba, és elfogadtuk az első kitüntetést, pozíciót. Nem bonyolítom: nekem a szabadság érzete a legfontosabb.

B. E.: A Vígszínházban bőven volt feladatom, de szakmailag úgy éreztem, meg kell küzdenem önmagammal, és ennek része volt az eltávolodás. Ám egy ideje már erősen vártam ezt a pillanatot, amelyet most a Popfesztivál jelent. Jó, hogy ott állhatok any- mellett. Aki akar, össze is hasonlíthat minket. Hálás vagyok Eszenyi Enikőnek.

– A rendszerváltás a színészet rangját tekintve is cezúrát jelentett. A legjelesebbek is lekerültek a piedesztálról, ahová képességek alapján lehetett feljutni a celebmentes világban. Ezt miként élték meg?

A. É.: Az önértékelés rendszerfüggetlen. Akkor is észnél kell lenni, amikor a színész olyan periódusba kerül, hogy abban is elismerik, amiben nem jó. Ha érdemtelenül írtak elismerő kritikát, mondtam a páromnak: Lajos, mi tudjuk, hogy rossz voltam. De a jogos sikerek sem szédítettek meg. A Popfesztivál vastapsai után is orromig húzott sapkában menekültem a „tetthelyről”. Talán ezért sem zavart a csend, amely a rendszerváltás után időnkét körülvett.

B. E.: Én éreztem zavart a rendszerváltás után az otthon kapott értékrend kapcsán. Mintha megtanítottak volna helyesen írni, ám hirtelen kiderült: ez lényegtelen. Mindegy, hogy j-vel írod-e a hülyét, csak nagy lóbetűket használj.

A. É.: Ami a korábbi korszak „kiváltságait” illeti: pár évvel a rendszerváltás előtt felajánlották: legyek parlamenti képviselő. Felhívott akkor egy újságíró: találkozzunk. Azt feleltem: remek, éppen Beatricét próbálom, legyen az a téma, jelmezes képekkel. Közölte: nem, beszéljünk a képviselőségről. Hazamentem, és azt mondtam Lajosnak: ha egy Shakespeare-főszerepnél fontosabb a képviselőség, inkább nem vállalom. Idővel még arra is volt példa, hogy felajánlottak egy butikot a Belvárosban. Azon nagyon megsértődtem: színésznő vagyok, minek nekem butik? Tudom, ma – állítólag – mindenki annyit ér, amennyije van. Akkor hát nem nagyon értem el semmit. De így van ez jól.

– Balázsovits Lajos, amikor úgy érezte, szakmailag megrekedt, Németországba ment speditőrtanoncnak. Ő említette nekem: párja, gyermeke sem próbálták visszatartani.

A. É.: Bátor elhatározás volt. Milyen jogon mondtuk volna neki, hogy ne menj?

B. E.: Lehet, rosszulesett neki a megengedés. Én is csodálkoznék, ha azt mondanám, takarítónőnek állok, a szüleim meg simán rábólintanának. Másfelől, ha valaki el akar távolodni egy „beállt” helyzettől, akkor jobb, ha engedjük.

– Édesapja idővel visszatért, s húsz éven át volt a Játékszín direktora. A lányát nem zrikálták az ott kapott feladatok miatt?

B. E.: Amikor dolgozni kezdtem ott, még a Vígben és máshol is sok szerepem volt. Azt gondoltam: ha látják, hogy mindenfelé hívnak, miért lenne baj, ha apunál is játszom? Richárd fiam születése után azonban légüres térbe kerültem, mert a teljesítmény ma feledhető. Akkor jött egy időszak, amikor tényleg csak a Játékszínben kaptam lehetőséget. Nem érdekelt, ki mit gondol erről.

– A Játékszín mára „elkerült” édesapjától. A Vígszínház direktori pozíciójára most írták ki a pályázatot. Eszenyi Enikő ellenében a hatalom által patronált Balázs Péter indul. Hogyan látják szabadúszóként a politika által megosztott szakma vagy akár az ország jövőjét?

B. E.: A Játékszínben közvetlenül érzékeltem a káoszt. De másokról nem akarok beszélni. Annyi biztos: én nem vettem vissza régi szerepet az új vezetéstől. Voltak, akik talán úgy gondolták: ez nem az ő harcuk.

A. É.: Akkor kinek a harca? Ez a mentalitás bárminek teret enged. Nekem is fizetnem kellett a rezsit, volt mégis egy határ, amin nem mentem túl. És nem azért, mert annyira jó ember vagyok, hanem mert önző vagyok, mert fontos a komfortérzetem. Annak pedig nem tesz jót a sumákolás, az árulás, a maszatolás, a kicsinyesség. Aki ilyesmibe belemegy, azzal bármit meg lehet csinálni. Oda a kényelme. Ez most a sumákolás, az árulás világa. A direktori pozíciók körüli matatás is ezt bizonyítja. Ez az elmebaj előbb-utóbb mindent szétvethet. Jobboldali színész majd nem lesz képes szerelmest alakítani egy baloldali oldalán. Ez nem csupán színház-, de életellenes is.

– Karcos szavak. Pedig tavaly, amikor – saját megfogalmazását idézve – „eldörögte a hetvenet”, még azt mondta: „A mai korban nézelődni kell.”

A. É.: Azt gondoltam: hetvenéves néninek nem áll jól a túlzott határozottság. Ám vannak helyzetek, amikor mindegy, hány éves az ember, a némaság már nem erény. Beszélni kell. Lehetőleg úgy, hogy ne ugrasszuk össze az embereket.

– Edit „felveszi a zászlót”?

B. E.: Egyszer voltam zászlóvivő, még általánosban, a Mókus őrs élén. Olyan büszkén vittem a lobogót, hogy észre sem vettem, amikor a többiek kifordultak mögülem.