Vágás, mosás, ámítás

Nem királydráma. Korona helyett itt csak egy frufru kerül veszélybe. A helyszín sem trónterem, csak egy fodrászati szalon a Riviéra egyik kisvárosában, sok nővel és egyetlen (hajdan idegösszeroppant, Hamlet-lelkű értelmiségi) férfival, aki „karbantartó” lenne, s ráadásul gátlásosan szerelmes a tulajba (Audrey Tautou). Néma vágy nem kavar hullámokat, ám egy romantikus komédiában meg szokott szólalni (azért romantikus), mégpedig a legrosszabbkor (azért komédia).

Mint itt. A névtelen szerelmes levél önálló útra kel, s három szingliből támaszt – változó összeállításokban – aszimmetrikus, boldog vagy rémült párokat.

A történet két női pólusán anya és lánya szerencsétlenkedik. A mama azért, mert elhagyták, magányos és deprimált. A lány azért, mert mindenáron lelket akarna önteni a hozzátartozójába, de az nem hagyja. Hisz neki életprogramja a szenvedés. Ezt kellene szenvedélyre cserélnie a film során. Csak hát Jean, a gátlásbajnok nem arrafelé orientálódik. S idő kell, mire ez kiderül.

A hétköznapok hitelességével, díszítményeivel megjelenő történet igencsak szórakoztató és könnyed (dicsérjük a színészeket) a finálé közelében, amikor már nem maradnak rejtve az események okai, kissé elvizenyősödik („legelget a tehén, s lassan megmérgeződik” – mint Apollinaire írta volt), majd végül egyetlen ironikus áriában ismét helyreáll a világrend, kísért az ásó, kapa meg a nagyharang bevetésének veszélye. Ám végül marad a mértéktartás.

Nagy truváj egy romantikus (szerelmi) komédiát úgy rendezni, hogy a testiség teljes egészében kimaradjon belőle, s a vonzódások és választások csupán a szolidaritás vagy a bohózati dramaturgia elemeiként szerepeljenek.

(Rendezte: Pierre Salvadori.)