Ulysses révbe ért

Minden mai író adósa egy kicsit. Kölcsönöznek tőle, de nem tudják, kinek tartoznak. Úgy használják az újításait, hogy eszükbe sem jut a forrásuk. Az Ulysses a mai napig tehertétele a világirodalomnak. Aki olvassa, sem érti igazán, aki kézbe veszi, sok esetben félbehagyja, aki pedig csak hallott róla, nem érti a rajongók lelkendezését. A prűdöket, akik megbotránkoznak Joyce szabadszájúságán, most hagyjuk figyelmen kívül.

Pedig kell valaminek lennie ebben a vaskos regényben, valamiféle feszítő, robbantó, aztán új rendet alkotó kihívásnak, amely 1922-es első nyomtatása óta izgatja híveit, s felháborítja ellenzőit. Jó ideje minden esztendő júniusának 16. napján nem kísértő szellemalakok, hanem hús-vér dublini polgárok és messze földről érkező Ulysses-fanok járják be az ír főváros utcáit, keresik fel a regény helyszíneit.

A Bloomsday irodalmi szertartás és regénykultusz. Joyce szelleme ott lapul a kultikus menet résztvevőinek lelkében. Testet ölt egy regény, amely nehezen adja meg magát az olvasónak, mégis könyvtárnyi irodalma van, magára valamit is adó modern irodalmi teoretikus nem lehet meg anélkül, hogy ne foglalkozna vele. Magyarországon is kísért, ha máshol nem, Szombathelyen, ahol a város főterén mintha hirtelen a falból lépne ki az író szoboralakja, utalva ezzel arra a filológiai apróságra, hogy a regényben (lásd a 15. és a 17. fejezetet) szerepel a magyar helységnév mint a főszereplő Bloom apjának, azaz Virág Rudolfnak a születési helye.

Nem tudni pontosan, Gáspár Endre, az első fordító mikor veselkedett neki a munkának. Csak az eredménye ismert, a kétkötetes, számozott, egyezer példányban napvilágot látott magyar változat, amely az elmúlt években már antikvár árveréseken is felbukkant. A papíralapú irodalmi lexikon hallgat arról, hogy ő ültette át elsőként magyarra ezt a monumentális prózát. Szentkuthy Miklós viszont sokak szerint annyira önmaga művévé avatta Joyce regényét, hogy nyugodtan felvehette volna saját szövegeinek publikációs listájára. Magyarán – a nem is egészen alaptalan vádak szerint – sok esetben félrefordított, meglehet, alkotó, ám hűtlen módon teremtette újra az Ulysses mondatait.

Ez a szakmában annyira nyilvánvaló lett, hogy az ő „fordításának” 1974-es kiadását követő újabb, 1986-os nyomtatásban a „javított kiadás” szerepel az adatok közt. Az már a honi irodalmi élet széljárásának változását jelzi, hogy míg ’74-ben Sükösd Mihály utószavazta a könyvet, tizenkét évvel később Ungvári Tamásé lett ez a tisztesség. Akárhogy is van, semmiképp sem lehet véletlen, hogy néhány évvel ezelőtt egy négytagú fordítói csapat vetette rá magát ismét a regényre, hogy végre rendet tegyen, s a lehető leghibátlanabb legyen a magyar Ulysses.

Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán és Szolláth Dávid alkotja azt a fordítói kvartettet, amely vállalkozott a majdnem lehetetlenre. A négyesük képviseletében nyilatkozó Kappanyos András elmondta, hogy a maga korában hősies vállalkozásnak számított Gáspár Endre teljesítménye, már csak azért is, mert a megjelenését kisvártatva követő Rákosi-korszak irodalmában semmiféle hatása, szerepe nem lehetett. Többen is jelezték a fordítás frissítésének feladatára készülő társaságnak, hogy ha bajuk van Szentkuthyval, miért nem nyúlnak az előzményhez, hiszen az jószerivel ma is megállná a helyét.

Végül az döntött az újrafordítás mellett, hogy az azóta eltelt hat és fél évtized alatt sokat változott a magyar nyelv, s az olvasók megérdemelnek egy felújított verziót, nem beszélve arról, hogy Gáspár kénytelen-kelletlen alkalmazkodott a negyvenes évek magyar közszemérmességéhez. A magyar irodalmi nyelvben a mai napig sincsenek meg a szalonképes szavak bizonyos, a fajfenntartással és az anyagcserével kapcsolatos életjelenségek kifejezésére. Szentkuthynak viszont nem voltak efféle fenntartásai: kifejezetten szeretett obszcénkedni. Ez kellett is valamennyire a hűséges fordításhoz, mert Joyce nyelve kortársi dublini utcanyelv, jegyzi meg Kappanyos András.

Úgy indult az újabb munka, hogy a negyvenes évei környékén járó fordítói csapat mintegy rendbe hozza a meglévő szöveget. Aztán rájöttek, hogy majdnem minden mondattal baj van. Ez már nem a fordítói szabadság „szép hűtlensége” – sokkal több: elvétés, tájékozatlanság szülte túlszínezés a szövegben, azaz hiba, sok-sok hiba. Így már nem a javítás, hanem az újrafordítás tűnt a legjobb megoldásnak. Ezzel azonban szorult helyzetbe kerültek: ha elvetik a régi fordítást, mégis folyamatosan figyelniük kellene rá, hogy ne annak a megoldásait alkalmazzák. Köztes módszert választottak, mindig figyelve az előzményre, újraalkották a regény magyar változatát. Alig maradt érintetlen mondat a ’74-es szövegtestből.

A négy fordító elosztotta egymás között a fejezeteket. Nagyjából arányosan, mert van a regényben pár oldalas, és van százlapos fejezet is. Mindegyikük kiválaszthatta a kedvencét, ez alapfeltétele volt a munkának, hiszen az efféle szabadság teljesítményfokozó hatású. Az első verziót aztán szigorú bírálat alá vette a másik három fordító, s így alakult ki a végleges nyolckezes szöveg, amelyben minden mondaton rajta van a kvartett minden tagjának a szelleme – csakis Joyce jegyében.

Az igazi megoldás az lenne, ha úgynevezett generatív kiadásban kerülne az olvasók elé a mű. Nem papíron, mert ott ez a megoldás nem működne. Csak képernyőn vagy e-könyv formájában, ahol is nézőként párhuzamosan követhetnénk a kétféle szövegváltozatot. Már ha efféle bolondériára lenne igénye bárkinek is a kazalnyi ezoterikus kiadvány, a tengerbőséggel áradó fantasyszövegek s más, ránk zúduló fél- és aljirodalmi nyomtatványok rengetegében.