Újvidék, régi bajok

Nemcsak habos kakaót lehetett kapni Újvidék legjobb bécsi kávézójában, de trippert is. Alkalmanként éppen a felszabadítóktól. Akikből sosem volt hiány. Jöttek a törökök, azok alól felszabadította a várost és vidékét Savoyai Eugén. 1918-ben jöttek a szerbek, felszabadították a császári és királyi alattvalókat. Jöttek aztán a magyarok. Ők megszabadították a szerb önkény foglyait, majd bevonultak a partizánok, Tito csapatai. Eközben a településnek a magyar–szerb–szlovák–zsidó–horvát–macedón–montenegrói kisebbsége élte és szenvedte a közös történelmet és a vele járó, megújuló, speciális felszabadításokat. Amelyekben ritkán volt köszönet. Mert sokszor a tűzvonal mindkét oldalán ugyanazok álltak, s mert ugyanazok nem találták a helyüket e változásokban Ferenc Jóska, Péter király, Horthy Miklós, Tito marsall arcképei alatt. A helybeliek attól is tarthattak, hogy az ötvenes évek elején maga Rákosi Mátyás fog diadalkapuk alatt és szovjet fegyverekkel bevonulni – ő is felszabadítóként.

Városregényt írt Végel László Újvidékről, Novi Sadról, Neusatzról meg lakóiról úgy, ahogyan egy szerb fiákeres neki elmesélte, s ahogyan maga is (a magyar túlélő) megtapasztalta. Eleven, nagyon érdekes történetekből áll össze a kép, eleven, nagyon hiteles alakok mozognak benne.

A Csillag Szálloda valaha előkelő hely volt. Hívták már Hotel József Főhercegnek is, Car Dusannak, Turulnak: ahogy fordult a világ. Mert nagyokat fordult. A legutóbbi ottani rendszerváltozás nem sokban különbözik más, környező országok tapasztalataitól: „Befellegzett a szocializmusnak, ordítozzák a volt komcsik, és kibontják a nemzeti lobogókat.” A síremlékeken a vörös csillagot átfaragtatják keresztre, változó időben az urat elvtársnak kellett szólítani, az elvtársat úrnak.

Anekdotikusan bontakoznak ki az iróniával átszőtt tragédiák.

(Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret földje. Városregény. Noran Libro kiadás.)

Erdélyi S. Gábor