Újabb hatalmi hülyeségek

- Gyakori vélemény: túl közeli még a rendszerváltás kora, hogy az amúgy is szubjektív műfajú irodalom kellő rálátással beszélhessen róla.

– Nálunk valóban érzékelhető a tartózkodás. Míg például a cseheknél már a kilencvenes években témává lettek a tegnapok. Itthon én voltam a szerkesztője Michal Viewegh Varázsos évek pórázon című könyvének, amely humorral szól az 1968 utáni túlélési technikákról, a hetvenes-nyolcvanas évek viszonyairól. Nekünk meddig kellene távolodni a közelmúlttól? Olyan még nem volt, hogy egy generáció ne meséljen a történetéről.

– Az ön történetének főhőse Boldizsár, a kamasz. Az általános iskolában Gagarinnak szólították, amit később igyekezett titkolni. Szimbolikus?

– Boldizsárt azért csúfolták társai Gagarinnak, mert a Szovjetunió jóvágású hősével ellentétben ő csúnyácska és szemüveges. A könyvben van egy betétnovella, amelyben Hruscsov bizalmasan szót vált az éppen az űrben tartózkodó Gagarinnal: kiderül, titokban egy egészen kisméretű KGB-s tiszt is vele tartott az első űrutazásra. Az abszurdok, viselkedésminták koronként változhatnak, egybefolyhatnak.

– Az egyik epizódban Boldizsár és barátja egy kiránduláson a hecc kedvéért oroszul szólítanak meg egy anyát és a velük egykorú lányát. A tréfa félresiklik, az anya vetkőzni kezd, hogy az oroszok inkább őt gyalázzák meg, ne a lányát. A helyzet nem fajul tovább, de ez a részlet is azt üzeni: a 20. század különböző korszakainak szánalmat keltő reflexeit sem feltétlenül koptatja el az idő.

– Nemcsak reflexeink, hanem előítéleteink is túlnyúlhatnak a korszakon, amely előhozta őket. Az anya reakciója arról is szól: nemzedékek tudatába beépült a hamis valóság arról, hogy az oroszok mind kegyetlenek. Az anya abszurd döntésének fő motivációja persze a hatalomnak való engedelmesség reflexe, amely nem engedi, hogy észrevegye: a fiúk csak tréfálnak. Az anyának a hatalomhoz való viszonya még a fiúkat is olyan gesztusokra ösztönzi, amelyekkel önkéntelenül átlépik az ugratás határait. Eleinte legalább a lány átlát a dolgon: feltűnik neki, hogy a srácok nem is viselnek egyenruhát. Ám ahogy a helyzet szélsőségbe csap, őt is elfogja a rémület.

– Könyve a rendszerváltás előérzetéről mesél. Másfelől: több hecc is esik benne, összességében pedig egy nagy ugratás története, amely ártatlanul indul, majd mindent és mindenkit elsodorva káoszt hagy maga után. Ez a rendszerváltás metaforájaként is értelmezhető.

– A könyv annyiban a rendszerváltás előérzete, hogy megmutatja, miként kezdett rogyadozni a struktúra. Arról az időszakról mesél, amikor például az értelmiség mellett elhúzva a vállalkozó lett hőssé, de úgy, hogy még senki nem gondolta maffiózónak. A társadalmi zavarodottságot az is jelzi: a hőskor vállalkozói ugyan fel voltak készülve egy rendszerváltás utáni helyzetre, mégsem hitték, hogy biztosan bekövetkezik a rendszerváltás. Miközben a rangját veszítő értelmiség már a késő nyolcvanas években egyre enerváltabbá lett.

– A rendszerváltás miért volt jósolhatatlan?

– Nem lett volna az. Csak a gondolkodás volt gyávább, mint a térség merészebb országaiban. Nálunk a többség számára egyszerűbb volt abban hinni: ami van, az ötszáz évig így marad. Nagyon kevesen gondoltak bele: a Római Birodalom kivételével nemigen bírták ötszáz évig a társadalmi struktúrák. Ha sokkal többen vannak, akik bátran áttekintették volna, milyen irányba hatnak az akkori történések erővonalai, felkészültebben ért volna minket a változás. Talán egészen máshol tartanánk, mint ahová jutottunk.

– Hazánkat vidám barakknak könyvelték, de azért a rendszer is oka volt a korszak gyávaságainak.

– A könyv példát is hoz a kor békülékeny, egyben mocsárba húzó technikájára. Szóba kerül: Boldizsárt és barátját egy bizonyos botrány miatt ki is rúghatják az iskolából. Főhősünk eldönti: ha úgy lesz, Ausztriába disszidál. A hivatalos beszélgetésen azonban az iskola igazgatónője azt mondja: nem veszik el tőlük a kiváló lehetőséget, hogy elvégezzék a nívós középiskolát. Majd amikor oldódik a feszültség, megemlíti: ha megtudják, hogy a jövőben hasonló botrány formálódik, jobban tennék, ha jeleznék neki. Ez a manipuláció a félelem lebegtetésének ízléstelen, viszont nem feltétlenül hatástalan módszere.

– A regény hősének olyan rendszerben kellett megfelelnie, amelyben mindent átszőtt a félelem és a bizonytalanság. Ám tapasztalatból tudom: a nyolcvanas évek elején még disszidálásból hazatérve is meg lehetett úszni a dolgot némi felfüggesztett börtönnel, és a „számla kiegyenlítése” után még az egyetem is jöhetett. Úgy is mondhatnám: akkoriban már szabadon lehetett választani, ki mennyire akar félni.

– Nekem is volt gimnáziumi barátom, aki lazán árulta a szamizdatot, amiért ugyan kirúgták, de ő is túlélte. Voltak, akik operettdiktatúrának tekintették a nyolcvanas évek viszonyait. Ám mások – adott esetben – még nagyon is megszenvedték a hatalom retorzióit. Általában pedig bele volt építve az emberekbe a félelem, még ösztönösen is. A rendszer egyébként alapvetően a félelem megőrzésére tanított, nem a legyőzésére. Félni és tisztelni kellett mindazt, amit valójában vita nélkül elfogadni sem lenne szabad. Például a regnáló hatalmat.

– A hatalmi attitűdöt, a gőg támogatottságát illetően lassan ott tartunk, ahol akkor. Negyvenes generációnk hatalmon és ellenzékben is karakteres főhősökkel szolgál, bár a történelemben biztos volt példa hasonlóra. Valóban szükségszerű ez az ismétlődés?

– Mára kiderült: a Kádár-kori reflex simán újraélhető. Most olyan helyzetben vagyunk, amikor ez praktikus kormányzati technika. Bizonyos manipulációs módszerek alkalmazása nyilván nem olyan nagy okosság. Egyes pozíciókban ez a legegyszerűbb. Főnökként nem keménykedni nehéz, hanem megtartani a normális viszonyokat.

– Személyesen miként élte meg a Kádár-kori éveket?

– Nem éreztem magam rosszul, hiszen gyerekként sok mindennel nem foglalkoztam. Bizonyos dolgokat meg ösztönösen utáltam: például az általános iskolás irodalmat. Több fantázia, gondolati szabadság volt a kémiában, fizikában, matekban. Aztán középiskolás koromban bevezették az akkoriban sokat kritizált kísérleti tantervet, amelynek anyagát irodalomtudósok állították össze. Hirtelen azt éreztem: legalább ez ügyben már nem néznek hülyének.

– És mit érez ma?

– A Kádár-kor jóval nagyobb diktatúrafoka sokkal kevésbé zavart, mint a jelené. Mert akkoriban ha nem is tudatosan, de megéltük a lazulás szintjeit. Ma az újabb hatalmi hülyeségre naponta rakódik a következő. Viszont mára megértettük: ha a Szovjetunió is összeomlott, az Orbán-rendszer sem tarthat örökké. Egyelőre nem találjuk rajta a fogást. De ha már feltűntek a Kádár-kor operettelemei, akkor ezt a vircsaftot sokkal bátrabban kinevethetjük. Mert humorral lehet legjobban megmutatni ennek a humortalan és dobozfejű társaságnak a végtelen kicsinyességét.