Tüskehajú pandamaci a Ludwig árnyékában
Mintegy másfél száz pompás netsukét láthatnak mindazok, akik ellátogatnak a Művészetek Palotájának első emeletére – kéttárlónyi díszgombot vagy díszellensúlyt, ahogy tetszik, magyarországi magángyűjtők készletéből.
Nem tudom, hány netsuke lehet abban a húszmillió magyar magánkézben, de gyanítom, az itt látható anyag erősen reprezentálja az egészet. Láthattunk hazai tájakon többször is efféléket – japán múzeumok darabjait főleg –, és bátran elmondhatjuk, a hazai gyűjtőknek nem kell semmiért szégyenkezniük. Netsukegyűjtésben is ott vagyunk a világ élvonalában. (Hogy még miben? Mondjuk, tegnap még az öttusát mondottam volna, ám azt mára, fájdalom, négytusára nemesítették. Mintha a netsukéból egyszerre tsuke lenne.)
A netsuke egyébként (ha valaki nem tudná) voltaképpen ellengomb, amellyel a japáni férfi a neszesszerét erősítette az övéhez. (Merthogy zsebre sajnos nem tellett nekik.) S minthogy ilyesmit közepesen közember is viselhetett – aki meg ékszert ugye nem –, a netsuke hamarost afféle ékszerpótló is lett. Gyönyörű darabok készültek fából, csontból, ember-, állat- és jelképábrázolásokkal, sőt, néha egész jelenetsorokkal. A jelenlegi vitrinkínálatban is van néhány emlékezetes darab, elég, ha csak arra a tüskehajú pandamacira utalok, amely a kiállítás plakátján is helyet kapott.
A MŰPA sok okból dicsérhető (tettük, tesszük, teendjük), de mint kiállítótér még nem találta meg önmagát. (Nem könnyű feladat ott a Ludwig árnyékában.) Pedig vannak hatalmas szabad terei, világos felületei, amelyekkel láthatóan szívesen kezdene valamit. Most ezt a kétszekrénnyi netsukét kezdi, meg egy római kori víziorgonát, amelyről kiderül, hogy eredetileg nem is vízi volt, csak magyarosított.
