Túl a melankólián
Regényes művészéletrajzra (kis csipkebetétekkel, halovány, lila sóhajokkal) ne tessék számítani. Itt minden vonás mögött tények vannak. És az írónőnek rengeteg arca volt. Akadt köztük átpolitizált, depressziós, harcosan feminista, romantikus, ellentétektől terhelt, érzékeny, szexuálisan feltöltött, kissé egzaltált, áldozatként viselkedő, ambíciózus és rettegő, sikeres és önpusztító, ikonikus és visszahúzódó, sebzett és termékeny. „Mert életünk nem egyetlen élet” – írta. Mind nagyon sok minden vagyunk, „én vagyok ő is, s magam se tudom mindig, férfi vagyok-e avagy nő"...
Hogyan kell élni? Erre kereste a feleletet az irodalomban is: korszakot nyitó novelláiban, regényeiben, esszéiben, kritikáiban. S miképpen meghalni? Erre is megvolt a „recept”: amikor tartani kellett a náci csapatok angliai partraszállásától, garázsukban annyi benzint tartalékoltak, amennyi egy szénmonoxidos, fullasztó öngyilkossághoz elegendő lett volna, de a házat szétbombázták, és az írónő lelki társával, zsidó férjével (aki okkal félhetett a hitleri módszerektől) vidéki házukba menekült. Ám a menekvés csak ideiglenes volt: Virginia Woolf 1941. március 28-án kövekkel kabátja zsebében beleölte magát a közeli „nagyon hideg, sebes sodrású folyó, az Ouse vizébe”.
Igen jelentős életműve a magyar olvasók között viszonylag kevesebb nyomot hagyott. A zord negyvenes évek, a zárkózott ötvenesek nem kedveztek az Angliából jött irodalom befogadásának, és mire megnyíltak újra a piacok és a lelkek, addigra már a Woolffal kortárs amerikai írók építettek itt ki erős hídfőállásokat: Hemingway, Fitzgerald, Faulkner, Steinbeck, Thornton Wilder került a kirakatokba, s ők sem érdemtelenül.
Virginia Woolf az angol felső középosztály értelmiségi elitjének életét élhette. A család ápolta a cambridge-i hagyományokat, de az ő nemzedéke a puritán gyökerű konzervativizmusból a radikális, modern szabadgondolkodás felé nyitott.
(Alexandra Harris: Virginia Woolf. Fordította: Bánki Vera. General Press Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
