Tudták-e, hogy bűnrészesek mások halálában?
Mennyit tudtak a németek a haláltáborokról? Visszatérő kérdés a holokausztirodalomban. S ha tudtak róla, bűnrészesek-e? S ha nem tudtak, bűnük-e, hogy vakon és némán éltek egy tucat évig? A történelem során először mondta ki a nürnbergi perben a győztesek bírósága, hogy a „parancsra tettem” – nem mentség. Hatmillió, hatvanmillió halott után nem lehet magyarázkodva kiosonni a törvényszékről.
A történet egyik rétegében ott van ez a kérdés is. Annál indokoltabban, mert főszereplőink egyike gyerek, nyolcéves fiú lévén, valóban nem tud semmiről. Anyja, a táborparancsnok felesége is csak apránként döbben rá férje „munkájára”, fanatizmusára, a koromfekete füstök jelentésére.
Néhol a film persze maga is naiv: a pohártörlésre átvezényelt zsidó kisfiú történetéből ordít a forgatókönyvi elszántság. A „vendégségbe érkezett fogoly”, aki baráti szolidaritásból beássa magát a haláltáborba: hatásos abszurd.
És mégis fontos és megragadó film A csíkos pizsamás fiú. Hősei a legjobb értelemben vett ifjúsági regények, filmek mintáira hasonlítanak. S maguk is mintául szolgálhatnak.
A rab és a börtönőr fiának egyenlőtlen életesélyét tragikus és felemelő szintézisbe hozzák az alkotók, s ebben a fináléban minden filmes eszköz megjelenik és hat.
John Boyne azonos című, magyarul is megjelent regényéből a filmet Mark Herman rendezte, Magyarországon forgatva. Az első képek egyikén ránk ragyog Róth Miksa üvegfestő és mozaikműves csodálatos ablakának fényjátéka. Õ 1944. június 14-én hunyt el, egy nappal azelőtt, hogy Kolosváry-Borcsa Mihály nyilas kormánybiztos megkezdte az összegyűjtött 447 627 kötet „zsidó könyv” megsemmisítését.
