Tribünország

- A nyitójelenetben a bűnös módszerekkel hatalomra jutott Claudius egy stadion tribünjén szól a szurkoló néphez. Nem volt kérdés, hogy amint felmegy a függöny, a néző mindjárt a jelenünkkel találja magát szembe?

– A Hamlet rendkívül sokrétűen beszél a világról. Nagyon kevés lenne csupán a politikai olvasatát erőltetni, az csak egyik fontos rétege. A díszlet kapcsán is úgy gondoltam, többjelentésűnek kell lennie. Shakespeare a Hamletben magáról a színházról is elmélkedik, ezért alakul át egy bizonyos ponton a tribün színházi nézőtérré. Ez a stilizált tér a költőibb történetvezetést is lehetővé teszi. Meglepve, de elégedetten konstatáltam, hogy még a Magyar Teátrumi Társaság lapjában, illetve a Magyar Nemzetben megjelent kritikák szerint is világos volt: nem kizárólag a stadion által sugallt szimbolikán akartunk „rugózni”.

– Pedig mostanában enyhébb utalások kapcsán is skatulyáztak már produkciókat hatalomellenes „kampányelőadásként”. Alkotóként el tud vonatkoztatni ettől az új keletű minősítő rendszertől?

– Az én munkáim még sosem váltak politikai támadások célpontjává, annak ellenére hogy gyakran reflektálnak közéleti témákra. Öntelt pillanataimban azzal hízelgek magamnak, hogy talán azért nem, mert elfogulatlanul tudtam beszélni közös problémáinkról. Aztán ha elfog a kétség, megrémülök, hogy talán nem csináltam elég erős előadásokat. Mindenesetre a Heti Válasz nagy feltűnést keltett, ám a politikai bérgyilkosság nyilvánvaló szándékával elkövetett kampányszínházi cikkének „szégyenlistájáról” igazi szívfájdalom volt lemaradni. Kiváló alkotók nagyszerű előadásaival szerepelhettem volna egy lapon. Az, hogy ma már mindannyian a vélt vagy valós politikai orientáció bélyegével mászkálunk a homlokunkon: beteg és tragikus dolog. „Jobbos” és „balos” ismerőseink vannak, sőt „jobbos” és „balos” családtagjaink, akik kedvenc pártvezéreik primitív fordulataival mérgezik a békésnek induló hétvégi grillpartikat. A szakmákat, így a színházit is pártokra kaszabolja a politika. Nemrég értesülhettünk, hogy most a „balliberális” oldalon köszöntött be a hét (vagy ki tudja, hány) szűk esztendő, a „nemzeti érzelmű” színházcsinálók pedig – végre pénzhez és paripához jutva – nyilván a remekműveiken munkálkodnak. Remélem, előbb-utóbb látni is fogjuk ezeket a műveket.

– Hallottam már olyan vélekedést is: a jó színház mindig baloldali.

– Nem hiszem, hogy ez a vélekedés kisebb hülyeség lenne, mint a „szeretet színházának” jobboldali mítosza. Ideologikus és részrehajló képződményeket nem érdemes műalkotásoknak nevezni. Éppen az ellentmondások, a különféle igazságok együttélése teszi gazdaggá és széppé a valódi művészetet, és erre a Hamlethez hasonló különleges alkotások szolgáltatják a legjobb bizonyítékot. Ilyen műveket nem lehet primitív politikai jelszavak segítségével eladni. Annyira titokzatosak, rétegzettek, ezerarcúak és szépek, hogy kérdés: egyáltalán meg lehet-e birkózni velük. Talán részsikereket lehet elérni. Megoldani néhány jelenetüket, megtalálni az értelmét, töltetét egy-egy mondatuknak.

– Általában tartózkodik attól, hogy a teátrumi téren kívül véleményt formáljon politikai történésekről. Ám az Új Színház kapcsán nyílt levelet fogalmazott: kritikusan szólt a szélsőséges nézeteket hirdető direktor kinevezéséről. Azt is hangsúlyozta: felmenői mindkét ágon erős szálakkal kötődnek a konzervatív gondolkodáshoz. Hatásos megszólalás volt?

– A levélben két problémára igyekeztem reflektálni: egy szakmaira és egy emberire. Felháborítónak éreztem Dörner pályázatának színvonalát, valamint az elbírálás módját és indokait. Másfelől sérelmeztem: ebben az országban állami segítséggel kaphatnak egyre nagyobb teret rasszista és antiszemita nézetek, mert érezhetően egyre nagyobb rájuk az igény. Utalást tettem felmenőim „makulátlan” származására és politikai előéletére, hogy világossá tegyem: származásunk nem lehet szempont a megítélésünkkor, ahhoz senkinek semmi köze. A szöveg több fórumon is megjelent, sokféle kommentet generált a meghatott egyetértéstől a náci mocskolódásig. Volt a rokonságomnak olyan tagja, aki e levélben ékes bizonyítékát látta annak, hogy egy „szűk, balliberális, hatalmi elit” szekértolója lettem. Ez a vád is milyen kellemetlenül ismerős már...

– Hamletje mindent megtesz, hogy őrültnek mutassa magát. Ám megjátszott tébolya tükrében sokkal erősebben látszik Claudius vagy a talpnyaló Polonius és hasonló opportunisták megcsontosodott abnormitása. Nem csupán intelligens, ifjonti extravaganciája, hanem meglévő önreflexív képessége miatt is úgy érzem: rég láttam ennyire szerethető dán királyfit.

– Pedig nagyon igyekeztünk, hogy megmutassuk gyengeségeit, kicsinyességeit is. Egyáltalán nem akartuk idealizálni.

– Mégis: leginkább az amorális közeg miatt tűnik erőtlennek makacs igazságkeresésével.

– Nem hiszem, hogy pusztán közéleti impulzusok hatnak rá. Akár azt is gondolhatjuk: egyszerű apakomplexusban szenved. Vagy a gyászmunka tüneteit mutatja. Persze fölerősíti a politikai szálat, hogy Claudius komoly disznóság árán lett a mostohaapja. Hamlet karakterének is rengeteg titka van. Olykor zárkózottnak, individualistának tűnik, máskor azt mesélik róla, a tömegek rajongva szeretik. Ha valóban így van, akkor hogyan szerettette meg magát a tömegekkel? Tényleg király akart lenni, és tudatosan készült a hatalomra?

– Mindenesetre szimpatikus izgágasága vezet odáig, hogy széthullik egy velejéig bűnös rendszer. Igaz, maga is belepusztul. A nekünk jutott politikai struktúrában lát hasonló archetípust?

– Homályos, hogy az öreg Hamlet miféle politikai rendszert tartott fenn. Talán az sem volt makulátlan, és csak a fia gyászában szépül meg alakja. Kinek az országa volt jobb? Az öreg Hamleté vagy Claudiusé? Hamlet külföldön tanult, talán ő maga sem tudja ezt elfogulatlanul megítélni. Mindenesetre a kétségre való hajlam az én szememben komoly erény. Hamletnek vannak kétségei bőven. Éppen a próbaidőszakunk közepén vesztettünk el egy valódi Hamletet: Borbély Szilárdot. Búcsúzóul még írt nekünk egy nagyszerű regényt, a Nincsteleneket, aztán itt hagyta ezt az országot-világot, amely most nem kedvez a töprengő-kétkedő alkatoknak.

– A Hamlet Örkény színházbeli záróképében a fő karakterek kimúlása után a Dániába érkező „életképesebb” norvégok „selfie-zik” magukat mobiltelefonjukkal a kiszenvedett dánok mellett. Nincs nyoma részvétnek. Ez úgy is értelmezhető: szalonképtelen rendszerek nem számíthatnak együttérzésre, arra sem, hogy kívülről megoldják problémáikat.

– A norvégok előbb megszeppenek attól, amit látnak, aztán feloldódnak. Norvégül beszélnek. A norvég nyelv átveszi a hatalmat. Hisznek a közeli és a távoli jövőben. Részvétlenségük nem aljasságból, inkább egészséges optimizmusukból fakad. Azt kérdezik például, mi lesz ebédre. A nézőtéren ülve érezni, hogy ez az utolsó jelenet fanyarsága ellenére is felkavarja a nézőket. Talán mégiscsak valódi aggodalom van bennünk a hazánk sorsa iránt. Politikai irányultságtól függetlenül.