Totális mártírium

Guy Verhofstadt (egykori belga miniszterelnök, az európai liberálisok parlamenti frakciójának vezetője, az Európai Bizottság elnöki posztjának egyik várományosa), Rui Tavares (portugál zöldpárti EP-képviselő), Daniel Cohn-Bendit (német politikus, az európai zöldek társ-frakcióvezetője), Martin Schulz (az Európai Parlament szociáldemokrata elnöke). Közösek abban, hogy meghatározó baloldali-liberális politikusként keményen kritizálták az Orbán-kormány tevékenységét, és abban is, hogy mind a négyen megjelennek a színpadon Vidnyánszky Attila második nemzeti színházbeli rendezésében. Természetesen nem személyesen, hanem primitíven elrajzolt karikatúrákon ábrázolva szerepelnek annak a kártyajátéknak a méteres lapjain, amelyet fekete izompólóba és cilinderbe bújtatott, nyakukban vörös, narancs, lila boát viselő, frivol homoerotikus gesztusokkal operáló férfitáncosok mutatnak fel – miközben Johanna szerepében Tompos Kátya földre rogyva szenved. „Téged a kártyajáték juttatott ide, amit az ördögtől tanultunk” – magyarázza kenetteljes hangon Blaskó Péter mint dominikánus barát a körülötte zajló politikai játszmára totális értetlenséggel tekintő Johannának.

A darab zeneileg meglehetősen eklektikus, történetében zavaros és zavarba ejtően leegyszerűsítő. Statikus benne minden szereplő, a jóság egyenesen szent, az ellene fenekedő gonoszok pedig a pokol bugyraiból kiszabadult sátánfajzatok. A katolikus hit szellemültségében alkotó Paul Claudel költő és Arthur Honegger protestáns zeneszerző barátságából született, 1938-ban bemutatott oratórium közvetlen ihlető forrása az orleans-i szűz 1920-ban történt szentté avatásának élménye, valamint a fenyegetettségérzet a náci Németország erősödése miatt. Lényegében egy költői látomás, amely nem az értelemre, hanem az érzelmekre kíván hatni, és Johanna heroikus küzdelmét, szenvedését igyekszik a néző számára közvetlenül átélhetővé tenni. Egy statikus és teátrális küzdelem- és szenvedéstörténet – ideális alapanyag a látomásos színház legmarkánsabb hazai képviselőjének, aki teátrális gesztusokból és látványelemekből építkező előadások sorát rendezte.

„Nem a papok ítéltek el... Vadállatok mondanak feletted ítéletet” – érkezik a másik, az előbbinek teljességgel ellentmondó magyarázat ugyancsak a szerzetestől, és szavai Vidnyánszky színpadán meg is elevenednek. A bíró szerepét csak a disznó vállalja – a Jeanne d’Arcot máglyára küldő egyházi inkvizíció vezetője Pierre Cauchon, az angolokkal szövetséges beauvais-i püspök neve disznót jelent. Az énekes jelmeze élethű anyagból készült sertésfej, hájtól fodrozódó mellkas, alhasán pöttyedt herét és fütyköst visel, szerepe szerint olykor énekel, olykor gusztustalanul röfög. Alakja még inkább viszolyogtató az állandó kísérőjeként az oldalán felbukkanó, a sertéspöcs iránt különös érdeklődést mutató, ördögjelmezbe bújt gyermekszereplő társaságában. A bírósági jegyző a szamár – aki nemcsak a tudatlanságot, hanem a féktelen bujaságot is megtestesíti meredő falloszával. Az esküdtek birkák, szerepük a tömegképzés a színpadon. A bestiárium része egy ló méretű, véres szájjal vicsorgó fekete kutyabáb, amelyet a színes boások hol betolnak a színpadra, hol kigurítják, a kettő között simogatják. Udvaros Dorottya, mint a Hordók anyja, az ősgonosz egyik megtestesítője, fekete garbója fölött élethűen bőrszerű, középen nyitott mellényt visel duzzadó műcicikkel. Egy másik jelenetben a melle helyén két demizson, amelyből közvetlenül isszák a bort a falusi mulatság dévaj résztvevői. Partnere a Lisztes molnár – Bodrogi Gyula megformálásában –, aki fekete szmokingban és cilinderben ül egy futurisztikus fémszerkezetű kerekes székben, dramaturgiai szerepe lényegében annyi, hogy mindenekfelett kárörvendő és ellenszenves legyen. A kiváló színészek is sematikusak a sematikus szerepekben. A nagyzenekarral, kórussal, gyermekkarral, Bozsik Yvette táncosaival, statisztákkal, énekes és prózai szereplőkkel együtt mintegy 150 embert mozgató előadás sokkolni akarja a nézőt azzal a céllal, hogy a lelkébe bújva, belülről élje át Johanna szenvedését.

Csakhogy Vidnyánszky látomásos színházának eszközei látványosan kiürültek. A bombasztikusnak szánt látványelemek közhelyesek, színpadi funkciójuk nagyrészt kifullad az ismételgetésben, a tömegek és a szereplők jövés-menése, felbukkanása, majd eltűnése gyakran az esetlegesség hatását kelti. A legnagyobb baj azonban az, hogy Vidnyánszky Attila immár ezt a látomásos – más helyütt totálisnak nevezett – színházat tekinti a meghatározó és haladó irányzatnak, és nemcsak értetlenséggel, hanem teljes intoleranciával is viseltetik minden másféle színházi nyelvvel szemben. Mint a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság vezetője és még számos színházszakmai pozíció egyszemélyes birtoklója immár hatalmi helyzetből diktálja az ízlésbeli és tartalmi trendet.

„Annyit elmondhatok, hogy Johanna sorsán keresztül egy kicsit mindig is Magyarországra asszociáltam” – adott bepillantást rendezői elképzelésébe a Nemzeti Színház honlapján közzétett, a még készülő előadásról szóló írásában. Igazuk van azoknak, akik szerint a Johanna a máglyán című előadással tette le Vidnyánszky Nemzeti Színház-igazgatói névjegyét az asztalra. Ez a színház a politikai kurzus ideológiáját ülteti át a színpadra, van itt heroikus „szabadságharc”, az egyetemes ősgonosz (a pokol minden fajzata, plusz az Európai Unió) fenekedése, amellyel megakadályoz minden tiszta és szent küzdelmet. Önsajnálat, túlnövesztett pátosz, ellenségképzés, szenvedésmítosz, áldozattudat – a magyar szellemi élet leginkább önsorsrontó hagyományainak felélesztése ez, amely Vidnyánszky megfogalmazásában nem más, mint totális színpadi giccsparádé.