Hiába az emlékezetpolitika, a végén az emberek úgyis a színvonalas műveket fogják megvenni és elolvasni

– Mennyire határozzák meg egy történész témaválasztását a személyes érzelmei?

– Alapvetően. Aligha akad olyan történész, akinek ne lenne valamilyen személyes-családi élménye, amikor korszakot választ magának. Sőt vannak egytémás történészeink is, akik nem is lépnek tovább az általuk preferált korszaknál.

– Lehet jó történész, aki egész életében ugyanazt a témát járja körbe?

– Hogyne lehetne, számos példa van rá.

– Akkor nyilván az ön témaválasztásait is személyes élmények befolyásolják.

– Abszolút. Főként a gyerekkori olvasmányaim határozzák meg a mai történészi érdeklődésemet is. Internet még nem volt, édesapámnak a könyvespolcán pedig jórészt második világháborús munkák sorakoztak. Emlékszem, az első meghatározó élményem a Midway-szigeteki csata és az izraeli Eichmann-ügy főügyészének a könyvei voltak. Édesapám ezeket a könyvespolc tetejére dugta el, mondván, annyi borzalom van bennük, de amikor elment otthonról, felmásztam, és valahogy leügyeskedtem. Ennek hatására aztán kikölcsönöztem a IV. kerületi fiókkönyvtárból a második világháborúval és a holokauszttal foglalkozó összes könyvet. Tizenegy-tizenkét éves lehettem.

Fotó: Bazánth Ivola

– Felnőtt történészként is jórészt ezt a mezőt pásztázza újra és újra.

– Ez igaz, de azért folyamatosan tágítom az érdeklődésem horizontját. Azért foglalkozom a 20. századi magyar történelemmel, mert nincs olyan évtizede, amikor valamilyen komoly trauma ne érte volna emberek egy meghatározott csoportját. A ma élőket is leginkább ezek a tragédiák érdeklik. Engem pedig ezeknek a meghatározó eseményeknek a levéltári alapú, hiteles feldolgozása foglalkoztat.

– Mennyire alakult át a történészi munka az elmúlt húsz évben?

– Jelentősen. Persze a szakma alapjai nem változtak, de az igen, hogy a ránk ömlő információk áradatát muszáj a korábbinál hatékonyabban feldolgozni. Régen jó esetben elég volt egy témában egyetlen peranyagot átnézni, ami belefért 200-300 oldalba, manapság sokszor 20-30 peranyagot kell feldolgozni, ami sok ezer oldal áttanulmányozását jelenti. Korábban nem lehetett fényképezni a levéltárban, úgyhogy a történészek beültek, cédulákat írtak, jegyzeteket készítettek, vagy korlátozottan fénymásolatokat készítettek. Ez most már nem működik. Én például már nem is a levéltárban dolgozom. Egyrészt több százezernyi oldal levéltári anyag digitalizálva elérhető a világhálón. Amire nem lehet rákattintani, amiatt persze még be kell mennem a levéltárba, de ott inkább fotót készítek a dokumentumokról, és otthon végzem el a szortírozásukat. Vagyis hazaviszem a levéltárat. A különböző szövegfelismerő programok segítségével az iratokat már nem kell begépelni a szövegszerkesztőbe, ez szintén időnyereség.

– Mennyire számít a kutatónak, hogy piacképes legyen, amivel foglalkozik? A történész gyerekkori indíttatásáért, személyes motivációjáért az olvasó aligha fizet.

– De, éppen azért fizet. A történelmi művek olvasói ma már elvárják a személyes hangvételt, azt, hogy konkrét és érzékletes példákon keresztül vigyük közel hozzájuk az adott korszakot, vezessünk fel egy-egy fejezetet. A modern történetírás más stíluseszközöket használ, mint az évtizedekkel ezelőtti. A mondatok, a bekezdések, a fejezetek lerövidültek, a stílus egyszerűbbé, közérthetőbbé és közvetlenebbé vált. A történelmi tanulmány és az ismeretterjesztő munka stílusa közelít egymáshoz: elvárás, hogy a szöveg egyszerre legyen szakszerű, ugyanakkor olvasmányos, könnyen befogadható. Korunk legsikeresebb történészei általában kiváló orátorok is, élőszóban is izgalmasan fogalmaznak, előadásaikra tömegek kíváncsiak. Azt állítom, hogy minden történelmi munka piacképes, ami jól van megírva. Viszont a jelenlegi kakofónia miatt marketing nélkül még a színvonalas művek sem adhatók el. Sőt a történészeknek aktívan jelen kell lenniük a közösségi médiában is.

– Szóval manapság csak az lehet jó történész, akinek írói vénája is van?

– Legalábbis ő lesz sikeres. Csak az tud olyan könyvet írni, ami a tudomány és a népszerű ismeretterjesztés elvárásainak egyszerre képes megfelelni, akiben ez a két képesség ötvöződik. Ez persze nem korfüggő, Romsics Ignác például már évtizedekkel ezelőtt is így működött.

– Az ismeretterjesztés pusztán tényközlés vagy álláspont-közvetítés is?

– A tények szimpla lajstromba vétele helyett mindig egy történetet szeretnék elmesélni. Azok közé tartozom, akik azért foglalkoznak egy-egy történelmi témával, mert azzal kapcsolatban mondanivalójuk, üzenetük van. Amikor például belevágtam a Biszku-ügybe, és 2011-ben megírtam a lex Biszku törvényjavaslatot, nem kizárólag Biszku Béla személye érdekelt, hiszen azt mindenki tudhatta, hogy az egykori belügyminisztert jogi értelemben is súlyos felelősség terheli. Az izgatott, hogy a rendszerváltozás után a magyar állam miért nem állt bele a történelmi igazságtételbe. A Clio Intézetben most azzal foglalkozunk, hogy az 1919-es vörös- és fehérterrorról egy online áldozat-adatbázist készítsünk, amelyet aztán térképre is felviszünk. Rendkívül fontos, hogy hányan és milyen körülmények között haltak meg, de ennél tovább megyünk, és elemezzük a terror struktúráját, az elkövetőket, a hasonlóságokat és az eltéréseket. Az áldozat fogalmát is szeretnénk újraértelmezni, eddig ugyanis legtöbbször csak azokat számították ide, akik életüket vesztették.

– Minden munkájában igyekszik leásni az alapokig?

– A történész akkor jár el helyesen, ha egy adott témával kapcsolatban újra és újra felteszi a legalapvetőbb kérdéseket. A források bővülése okán, vagy egyszerűen csak a minket érdeklő kérdések változása miatt gyakran új kutatási irányok merülnek fel. Mondok egy példát: az 1848–49-es szabadságharc polgárháborús részét. Pontosabban annak a feltárását, hogy milyen messzemenő politikai és társadalmi hatásuk volt azoknak a vérfürdőknek, amelyeket a szabadságharc alatt a Habsburg Birodalom egyes nemzetiségei követtek el egymás polgári lakosságával szemben. Mai terminológiával etnikai tisztogatásnak hívnánk az akkori borzalmas tömeggyilkosságokat, amikor a szemben álló felek egész települések teljes lakosságát hányták kardélre. Ez számos régi kérdést helyezhetne új megvilágításba: kiderülhet, hogy a későbbi gyűlölet magvait az 1848–49-es véres polgárborúban hintették el. Egyébként minden munkám a fekete-fehér teóriák elutasítására, a történelmi események árnyalt megközelítésére épül. Ez az egyik misszióm.

– Befolyásolja önt, hogy az aktuális emlékezetpolitika éppen mit gondol egy adott korról?

– Egyetlen autonóm történészt sem befolyásolnak emlékezetpolitikai elvárások. Természetesen az emlékezetpolitika által preferált korszakok, események, személyek iránt általában nagyobb az érdeklődés. A piac nagy és erősen fragmentált, ezért mindenki megtalálhatja a számítását, a végén az emberek úgyis a színvonalas műveket fogják megvenni és elolvasni. Ha valami nincs rendesen megírva, legfeljebb a könyvtárak vásárolják meg.

– És könnyű kiszűrni az emlékezetpolitikai ihletésű történeti munkákat?

– Ahhoz bele kell olvasni az adott műbe. Egyébként nem biztos, hogy egy olyan munka, amely megfelel az aktuális emlékezetpolitikai elvárásoknak, eleve rossz.

– A történelem iránt érdeklődő laikusoknak mi segít eligazodni a markáns álláspontok között?

– Először is legyenek markáns álláspontok! A legtöbbször éppen az a baj, hogy nem hiányoznak ugyan az éles és izgalmas vélemények, de azok nyilvános ütköztetése elmarad. A történészek óvatosak, miközben a történelem iránt érdeklődőket mindig a markáns álláspontok foglalkoztatják. Nemrég tartottunk egy konferenciát a Clio Intézet szervezésében, amelyen azt vitattuk meg, hogy valóban a szövetségesek provokálták-e ki 1944-ben a német megszállást. Ezt a markáns nézetet vallja Borhi László, és ezt opponálta – más-más szempontból – Joó András, Ungváry Krisztián és jómagam. Hatalmas volt az érdeklődés. Akik eljöttek, nem egy megkérdőjelezhetetlen választ kaptak, hanem megismerhették a téma sokféle szempontú megközelítését, ami bizonyosan segítette őket a saját álláspontjuk kialakításában.

Fotó: Bazánth Ivola

– És ha egy történészi vélemény túl markáns, netán szélsőséges?

– Az abban az esetben nem baj, ha az eltérő álláspontok találkozhatnak és megvívhatnak egymással. Ha ennek megvan a terepe, akkor a tények mindig felülkerekednek a fantazmagórián.

– A vita persze csak akkor hasznos, ha a résztvevőket érdekli a másik álláspontja, nem csak a sajátjukat szajkózzák. Mit lehet kezdeni a megszállottakkal?

– Gyakran előfordul, hogy egy adott történelmi kérdéssel kapcsolatban valakinek megingathatatlanok a szélsőséges nézetei. A felkészült történészt azonban általában inspirálják a provokatív felvetések. Az nem baj, ha egy szakember a nyilvánosság előtt is vállalja az érzelmeit, ugyanakkor egy paprikás hangulatú vitában is higgadtnak kell maradnia.

– Az érzelemmel teli viták könnyen elmérgesedhetnek.

– Mindenkit le lehet állítani. Én már vitatkoztam holokauszttagadókkal, a kommunizmus bűneit kétségbe vonó emberekkel. Azt tapasztaltam, hogy ha őket nem is, de a véleményükre vevő emberek többségét meg lehet győzni, hogy talán másfelé kell keresni a probléma gyökerét. Az alátámasztott ténynél erősebb riposzt nincsen.

– Tényleg lehiggasztja a hőzöngőket?

– Egy idő után igen. Nem szabad személyeskedni, visszafogottnak kell maradni, és udvariasan sorolni a szikár tényeken alapuló érveket. Mindig eljön az a pillanat, amikor már nem kapok viszontválaszt. Még a nagyon elfogult trollok is elhallgatnak.

– Milyen mankók segíthetik a történelem iránt érdeklődőket, hogy a hatalmas kínálatból a valóban értékes történészi munkákat találják meg?

– Nincsenek kész receptek, nem spórolható meg az önálló munka. Ha az ember egy hűtőszekrényt akar venni, akkor mielőtt fizetne, felmegy az internetre, összeveti a típusokat, az árakat, az előnyöket és a hátrányokat, beleolvas a vásárlói véleményekbe, megkérdezi az ismerőseit, szakembereket, majd az összes szempontot mérlegelve dönt. Ugyanezzel a gondossággal kell eljárni, ha egy történelmi témában szeretnénk elmélyedni. Tudom, hogy ez fáradságos munka, de máshogy nem megy.

– És van ennek egy internetes oldala? Létezik a „történelmi árukereső.hu”?

– Csodafegyver nincs, megbízható történelmi portálok viszont vannak.

– Ha beütök a Google-keresőbe egy történelmi eseményt, az első találati oldalon rajta lesznek a legfontosabb történeti munkák?

– Valószínűleg nem. Meg kell keresnie. Első lépéseknek inkább a Wikipédiát, a Hungaricanát, az ADT Arcanumot, majd a könyvtárat javaslom. Az önálló intellektuális munka nem spórolható meg, a készre csomagolt válaszokat is ellenőrizni kell: bele kell olvasni a történelmi tárgyú könyvekbe, bele kell lapozni a folyóiratokba, körül kell nézni a világhálón.

– Csakhogy vannak történészek, akik bizonyos körben rendkívül népszerűek, a történész szakmának viszont fenntartásaik vannak a munkáikkal szemben.

– Ebben a kérdésben is csak a vita segíthet. Ha például nyilvánosan leülnének egymással vitázni a különböző korokról teljesen ellentétesen gondolkozó történészek, akkor lehet, hogy hamar kiderülne, melyikük álláspontja igazolható erősebb tényekkel. Sajnos jó ideje megszűntek a színvonalas szakmai viták, a történészek is szekértáborokba szerveződtek. Fontos feladatnak tekintem, ahogy a Clio Intézet is, a nyilvános és színvonalas párbeszéd megújítását.

– Biztos, hogy a vita segít? Gyakran előfordul, hogy egy történelemrajongó csakis olyan momentumokra kíváncsi, amelyek passzolnak a már megkövült álláspontjához.

– Szerintem a nyílt vita ilyenkor is segíthet. Csak úgy láthatja mindenki, hogy ki milyen alapon állítja azt, amit végül is állít. Mérkőzzenek meg az álláspontok!

– Mikor fogjak gyanút egy történelmi munkával kapcsolatban?

– Mindig. A kételkedés a befogadás egyik alapeleme. Akkor kell a legóvatosabbnak lenni, ha egy történeti mű túl egyértelműnek tűnő válaszokat kínál. Pont úgy, mint amikor egy reklámban óriási árleszállítást hirdetnek. Ott valószínűleg van valami bibi. A történelem, mint az életben sok minden, rendkívül bonyolult, a lehetséges válaszok árnyaltak, gyakran egymásnak is ellentmondók. Tudom, hogy mindenki egyszerű válaszokat akar, de a történész alapvető feladata a múlt lehető leghitelesebb rekonstruálása.

– Előfordult már önnel, hogy lyukra futott?

– Anyagfeldolgozás közben ez szinte mindennapos. Ha átnézek egy iratanyagot, gyakran előfordul, hogy olyan dokumentumok bukkannak fel, amelyek módosíthatják a kiinduló koncepciómat. A történész azért hivatkozik ellenőrizhető módon a forrásaira, hogy bárki kontrollálhassa. Ez a történészi minőségbiztosítás.