Testvérhangok

– Na kislányok – búgatom a hangom mindjárt a zuglói lakás küszöbén –, jó volt színészek gyerekének lenni?
Kölyökkori az ismeretség. Apjuk apám atyai barátja volt, apám a lányoknak afféle pótfivér.

– Mondd, kisfiú, neked jó volt? – búg vissza Márta.
– Most azt játsszuk – folytatom öblösen –, hogy én kérdezek.
– Nagyon jó volt – lesz ábrándos Kati.
– Nem volt egyszerű – tűnődik Márta.
Irány a nappali.

Márta kávét készít az amerikai konyhában, Kati mesél: neki is volt zuglói otthona, de amikor bezárták a Budapesti Kamaraszínházat, a gyomorgörcsös éjszakák után eladta.

Múltba nyúlik az ismeretség, mégsem beszélgettünk hosszabban a lányokkal évtizedek óta. Darálja az embert az élet.

Kati Zuglóból párjához költözött Tahiba. Negyven felett talált rá a kovácsmesterre. A fiatalabbik Egri lány első nagy szerelmét autóbalesetben vesztette el. Túl kellett élnie, azért is lelt későn társra.

– A párom olykor alig szól, máskor nem beszél keveset. Engem meg olykor nagy indulatok jellemeznek – bazsalyog Kati.
Megtudom, édesapjuk büszke volt, Kati egy az egyben apja lánya.

A tahi házból amúgy pont rálátni az Egri család egykori víkendtelkére. Súlyos panoráma.

Márta szervíroz, nála a szó. Két házasság van mögötte. Az elsőből született Fruzsina, aki gyógymasszőr és jógaoktató. A másodikból Luca: logopédiát tanul, sokat szinkronizál, de van zenekara is, remekül énekel. Márta egyedül él, a kutyával. Könyvek között: regény, vers, történelem, művészet, filozófia.

Itt-ott fotók: az Egri família egykori pesti otthonának helyet adó Gresham-palota. A háló királynői franciaágya mellett a komódon a Thália Caféban is kiakasztott képcsokor: a szülők, a lányok gyerekként. Kati készítette kollázs. Címe: A dacos család. Apjukat a szakmában úgy emlegették: „A dacos.” Elvei szigorúan az igazság mentén formálódtak.

– Szülőként is hajlott a szigorra – említi Márta.
– Olykor meg féltékenység jellemezte – fűzi hozzá Kati.
Lehúzott redőnyök mellett nem volt tanácsos udvarlót fogadni, amúgy atyjuk napvilágnál is mindet leckéztette.

– Néha csak azért mentem be a színházba – mereng el Márta –, hogy lássam aput melegszívű szülőként. Színészeivel atyáskodva.
– Azért tőlük is sokat követelt – mondja Kati.
– De milyen finom humorral – kontráz nővére.
Katit kislányként a színház puszta varázsa fogta meg. Édesanyjuk, Náray Teri öltözőjében is szívesen ücsörgött a sminktükör előtt. Apjuk álma szerint Kati lett volna az első női asztalos. Atyai ágon, az első világháborúban eltűnt nagyapjuk vándorkárpitos volt.

Mártát apjuk majdani orvosnak vizionálta. Bár maga inkább grafikusnak készült, mely pályától őt a gimnázium színjátszóköre térítette el.

– A bemutatókon kapott el valami – utal a megfogalmazhatatlanra. – Azt kívántam újra.
Rázós ügyekben édesanyjuk közvetített apjuk felé. Márta szerint színészi mivoltából is sokat feladott a családi harmóniáért.

Kati úgy emlékszik: édesanyjuk sosem hagyta el a pályát. Náray Teri mindig rádiózott, tévézett, szinkronizált.

– Volt, hogy évek teltek életéből társulat nélkül – emlékezteti Márta.

– Olyan volt – bólint rá a húga. – Nyugdíjaztatása után.
A lányok színművészetis felvételijét apjuk nem kommentálta. Az utolsó előtti pillanatban meghallgatta a választott verseket, monológokat. Nem értékelt, instruált.

– De otthoni szigora – hangsúlyozza Márta – nem járt ridegséggel.
Gyakran tett hosszú sétákat apjával a Duna-parton, aki büszke volt, ha mind mutatósabb lányát hódolójának vélték.

– Én – jegyzi meg Kati – szívesebben maradtam a mamával.
A család nyári „szégyentúráit” mindkét lány lelkesen idézi. Amikor a hétköznapokban mindig jólöltözött apjuk melléig érő, hózentrógeres permetezőnadrágban, necchálós, foszladozó atlétában, talpa fogyott szandálban ruccant ki Tahiból, Skodájában nett hölgykoszorújával. Szégyenletes szerelésben, saját hordozható kempingszékében foglalt helyet a visegrádi, esztergomi cukrászdákban. Nem ült más hátsók nyomába. Amikor pedig termete és privát trónusának mérete okán olykor odakoccant álla az asztalhoz, a szervizt szapulta. A teátrális víkendbalhék mögött: reakciós indulat. Egri István blőd rendszert, színházi viszonyokat zsigerből s mély iróniával ekézett – a dús kínálatú könyvespolcok között megállva – pesti otthonukban is. Meg másutt. Koccant is gyakran az álla.

A megélt tébolyok legsötétebbjéről csak egyszer beszélt tinédzser lányainak a mauthauseni látogatáson. Utóbb hárította a témát.

– Abban hitt: előre kell nézni – mondja Márta. – Megérted?
– Hát persze – bólintok. – Amúgy az én apám privát trónusa – tűnődök el – hófehérből fakult kínosabb árnyalatig. Bárhol felállította, integetett a népnek. Most lett világos: honnan jött az éca.

– Nagycsalád – vigyorognak, vágják rá kórusban.
Ami főiskolás éveiket illeti: Egri Márta Vámos László tanítványa volt. Egri Kati Horvai István és Kapás Dezső osztályába járt. Sosem érezték, hogy bárki azt gondolná: hátszél fútta őket a pályára. Ám szarkazmusáról ismert színi bölény odaszúrta egyszer: Márta szebb, Kati tehetségesebb.

Kati rálegyintett. Mártára doppingként hatott a gyomros. Ő a Vígszínházban kezdte a pályát, ahol gyakorlatos színinövendék volt. Akkor jött el onnan, amikor kikalkulálta: komoly súlyú szerepek háromévente jutnak rá. Direktora, Várkonyi Zoltán nem képességei miatt parkoltatta. A Bernarda Alba háza Adeláját játszatta volna Mártával, aki viszont szülni ment. Igazgatója szakmaidegennek tartotta az affélét, nem is igen bocsátotta meg. Egri Márta pedig idővel átszerződött Szolnokra, ahonnan Kati éppen távozott.

Egri Katit főiskolásként hívta Zsámbéki Gábor komoly feladatok ígéretével a fénykorát élő kaposvári színházhoz. Csakhogy már rábólintott a veszprémi színház hívására, ahol osztályfőnöke is gyakran rendezett.

– Talán hülyeség volt, de az ígéret, az ígéret – mereng Kati az üres csésze felett. Pár veszprémi év után a Nemzeti Színházhoz szerződött. Onnan akkor állt tovább, amikor az odaérkező Zsámbéki Gábor és Székely Gábor elmondták: nem ígérhetnek neki komoly feladatokat.
Kati Szolnokra ment, s maradt, míg nővére oda nem érkezett. Nincs szó testvérharcról. Túl a gyermekévek viharain erős a szövetségük. Szakmai váltásaikat, helykereséseiket másféle disszonanciák magyarázzák. Fellángolások elhamvadása, formátumos vezetők formátlanodása, saját esendőségeik, egyebek.

Egri Márta első szolnoki etapja után szabadúszóként krallozott, majd tagja volt a Budapesti Kamaraszínháznak, Új Színháznak. Aztán jött újra Szolnok. Maradt, amíg a szakmai kuratórium által támogatott Anger Zsolt helyett Balázs Péter nem lett az igazgató.

Egri Kati Szolnok után ugyancsak volt szabadúszó, gyakori fellépője a Berényi Gábor alapította Játékszínnek, majd a Radnóti Színház tagja, aztán nyolc zalaegerszegi év jött, majd ismét a Budapesti Kamarához ment. És maradt, amíg a teátrum meg nem szűnt.

Ki itt, ki ott: adtak sokat és kaptak rendesen abból, ami megfogalmazhatatlan.

Miközben esett persze más is. Dacba fáradt apjuk elmúlást célzó próbálkozásai. Kinek az elvesztett szerelem, az anyaság elúszó lehetősége. Másiknak válások, a strapa, ahogy emlékké lettek, akiket szerettek. Bárki gyerekének erős menetek. Az Egri lányok, amit úgy kellett, anyjuktól öröklött türelemmel viselték. Közben előrenéztek. Mostanában meg gyakorta egymás szemébe. Ragasztott bajuszkával.

Hősnők sorát játszották már klasszikus és kortárs darabok sokaságában. Jelen feladataik közül egyként nevezik meg a leginkább szívközelit: A kripli!

Egri Márta egy éve tagja a tatabányai Jászai Mari Színháznak. Vendégként meghívott húgával – aki a pesti Karinthy Színházban talált csapatra – alakítják A kripliben, Martin McDonagh darabjában a két zsémbes nővért, Eileent és Kate-et.

Hét éve játszottak legutóbb együtt. Akkor még egymás közelében laktak, s a szoros szomszédság elvett a színpadi együttlét öröméből.

– Így van ez társulatoknál is – mondja Kati. – Összezártság, napi rutin csökkentik a kezdeti pezsgést.
Legott kifut belőlem a mondat:
– Adott tárgykörben tudnék egy pikáns hasonlatot.
– A színészet – szalad fülig Márta szája – önmagában arra hajaz leginkább.
– Pontosabban? – ugratom.
– Amire gondolsz – bök rám az ujjával. – Csak ezzel – tárja szét karjait – nem lehet betelni!
Koppan a homlokunk, borulunk mind az asztalra nevetve. De kicsit sem pirulva. Színészek gyerekei.