Szorongató, fenyegető, gyalázatos
A Jászai Mari-díjas rendező 1994-ben friss diplomásként szerződött a Székely Gábor vezette Új Színházhoz, ahonnan igazgatójának a menesztése után távozott. A feszültségekkel terhelt Bárka Színháznál egy évig volt főrendező, majd e posztot a tatabányai Jászai Mari Színháznál töltötte be, amíg direktorát, Harsányi Sulyom Lászlót tavaly le nem váltották. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen osztályvezető tanár, a Színházi Társaság elnökségi tagja. Bár az elmúlt években általában lemondóan nyilatkozott szakmájának közállapotairól, a Dörner–Csurka-páros kinevezése kapcsán elsők között írta alá az interneten közzétett tiltakozást. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
– Cserhalmi Györgynek is idéztem az ön néhány éve hozzá írt születésnapi köszöntőjéből, amelyben megfogalmazta: hivatásukban Székely Gábor menesztése volt az egyik első, értéket és szakmaiságot nem ismerő politikai döntés. Írta azt is: „Ahogy mi nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeit néhány kultúráért felelős előembernek, hát mondhatom, a rendszerváltó, hősi fiúk sem váltották be a mieinket.” Utóbbi gondolatait miként kódoljam?
– Az elmúlt húsz évben soha nem éreztem, hogy a magyar politika bármely résztvevője valódi felelősséget vállalna az országért, és dühít az a rombolás, amelyet a kultúrpolitika állandósult hiánya okozott. Székely Gábor menesztése lényegében egy akkori félművelt, kisstílű fővárosi kultúrfelelős személyes bosszújából indult ki. Székely távol tartotta magát a politikától, nem annak akart megfelelni, tette a dolgát, legjobb tudása szerint. Az efféle „szakmai rátartiságot” a politika képviselői nem tudják tolerálni. Tegyük hozzá: sajnos nem mindenkit jellemez ez a távolságtartás, hiszen Székely menesztéséhez azok az érdekérvényesítések és magánalkuk is kellettek, amelyeket szakmánk képviselői kötöttek a politikával. Márta Istvánnal ellentétben én úgy gondolom: az Új Színház akkori társulata, amelynek jelentős része – tiltakozásul a politikai döntés ellen – távozott az igazgatóváltás után, nemhogy nem erodálódott, hanem erős volt: jó előadásokat hozott létre, növekvő közönségbázissal rendelkezett, és nem volt veszélyben a gazdálkodása. Mégis szétrombolták. De természetesen ez nem függ össze a jelenlegi helyzettel, csak szeretem a pontos emlékezetet. Most is a sokkal jobb pályázatnak kellett volna győznie.
– Annak idején ön azt is mondta: Székely menesztése még időben szertefoszlatta generációjának reményeit és illúzióit. Most mégis aláírója volt a Dörner és Csurka kinevezése elleni tiltakozásnak.
– Az elmúlt húsz év szégyenei és a politikával szembeni vereségei mind részesei a most történteknek. Ám ami az Új Színház kapcsán történt, az elsősorban már nem szakmapolitikai kérdés. Egy határ átlépését jelenti: olyan ordas eszméket és hangnemet legalizál, amelyek tűrhetetlenek bármely demokráciában. Ez szorongató, fenyegető és gyalázatos. Túlmutat egy színház ügyén.
– Sokan állítják: Tarlós István szélsőséges döntését nem lehet politikai machinációkkal magyarázni. De akkor mi lehetett az oka?
– Olyan országban élünk, amelynek új alkotmánya meghamisítja a történelmet. Kitöröli az 1944-től 1990-ig tartó időszakot, szégyenteljes korszakokról is elhárítja a felelősséget, és összemossa azokat. A Fideszt egyéb terveiben is erős történelemíró kedv jellemzi. Attól tartok, Tarlós ennek a trendnek akart megfelelni a Dörner–Csurka-páros kinevezésével. Ez rémületes.
– Mi ebben a rémületes?
– A szakértelem hiánya és az irracionalitás. Budapest színházaiban jelenleg körülbelül hetven kortárs és klasszikus magyar darab fut. Minden színház fontosnak tartja a magyar drámairodalmat. Ám a mai kulturális recesszióban végtelenül kockázatos vállalkozás kizárólag magyar szerzőkre építeni egy színházat, miközben Molnár Ferencre is nehezen fogynak a jegyek. Én azt hiszem, Tarlós István csak a kinevezés után olvashatta el alaposabban Dörner György pályázatát. Erre mutat az elsőként tiltakozó Színházi Társaság levelére adott, csúsztatásokkal teli, arrogáns válasza is, amely meglepődését jelzi. Későbbi nyilatkozataiban is vissza akarja tolni a felelősséget a szakmára, és a magyar drámairodalommal „takarózik”. Úgy tesz, mintha nem értené, miről van szó. Döntését valójában nem indokolta meg. Csakhogy ezt nem teheti meg például a kinevezés ellen tiltakozó tízezer aláíróval szemben. Egyébként a nyertes „pályamű” rendkívül gyenge dolgozat, amelyet én személyesen érvénytelennek tartok. Ugyanis ha Tarlós úrnak valóban az a kultúrpolitikai víziója támadt, hogy megteremti a magyar dráma színházát, akkor elképzelését már a kiírásban világossá kellett volna tennie. Tisztességes versenyhelyzetet teremtve a víziói iránt érdeklődőknek és a jelenlegi vezetés számára is.
– Talán a Dörner–Csurka-páros februári beiktatásáig mégis meggondolja magát a főpolgármester. Vívódását jelezheti, hogy megintette Csurka Istvánt a balhék kapcsán publikált Ascher Café című cikkéért.
– A politikusaink nem tudják, hogy a tévedések, hibák belátásában erő rejlik. De nézzük, mi történt: Csurka írt egy rasszista, rágalmazó, ostoba és összefüggéstelen cikket, mire írásbeli ejnye-bejnyét kapott a főpolgármestertől. Ezután Csurka publikált egy rövidebb, nem kevésbé zavaros, ironizáló és még veszélyesebb irományt. Ebben azt állítja: Ascher és barátai minden magyar embert nácinak néznek. Szerintem ez még tűrhetetlenebb uszítás. Ezt valahogy már nem vette észre a főpolgármester úr. Egyébként én azok közé tartozom, akik éreznek némi elégedettséget azért, hogy a Tarlós egyszemélyi döntéséről van szó, és nem egy arctalan, titkosan szavazó masszáról.
