„Színjózanul, Puccini-áriákat fütyülve küldte halálba a zsidókat” – interjú Gyurkovics Tamással Mengele igazi arcáról
– Egyetemistaként még novellái jelentek meg, aztán internetes lapnál, kereskedelmi tévében dolgozott, kormányzati kommunikációval, beszédírással foglalkozott. Az alkalmazotti szövegírás megölte önben a szépírót?
– Annak idején több társammal megalapítottuk a Sárkányfű című irodalmi folyóiratot, amely később nemzedéki fórummá vált, bölcsészkörökben ma is ismert. Az első néhány számban szerkesztőként és novellistaként is részt vettem. Aztán egyre több bődületesen tehetséges fiatal jött, én meg úgy döntöttem, felfüggesztem a szépírást. Akkoriban azt a begyakorolt mondatot ismételgettem: aki csak úgy tud írni, mint X. Y. – itt egy ismert hazai író neve szerepelt –, az inkább ne írjon. Ez büszke, gőgös, hülye mondat volt.
– Önbizalomhiányos volt?
– Ez inkább a gyávaság leplezésére szolgáló ideológia volt.
– Meddig nem írt szépirodalmat?
– Majdnem tizenöt évig. Persze grafomán ember maradtam, de az alkalmazott szövegírás nagyban eltér a szépírástól. Ha az előbbit műveled, nem lehet saját agendád, a szöveg azé, aki megműveli, az általad írt beszédet elmondja. Ha az ember szerzői tudattal, érzékenységgel áll ehhez a munkához, akkor a szöveg nem működik: annak sem jó, akinek írod, ráadásul te is belebetegszel lelkileg.
– Mi történt tizenöt év után?
– Öthetes ösztöndíjra utaztam Amerikába. Elképesztően inspiráló volt. Hazajöttem, tele voltam tettvággyal, és amint túljutottam a jetlagen, elkezdtem újra írni. Nagy öröm volt.
Fotó: Bazánth Ivola
– Azt mondta, a Mengeléről szóló regénye felháborodásból és nemtudásból fogant.
– Egy angol nyelvű magazinban olvastam azt a cikket, amelyben Josef Mengele is szerepelt. Akkoriban nem tudtam, hogy a Halál Angyala megérte az öregkort. A lapban közölt fotón egy békés öregúr mosolygott. Kiderült, Mengele 1979-ben halt meg, egy Bertioga nevű brazil fürdővárosban. Strandolás közben stroke-ot kapott, és belefulladt a vízbe. Emögött azonban egy folyamatosan szűkülő élet húzódott. Országról országra költözve egyre paranoiásabb lett. Argentínában, Buenos Airesben még a felső tízezer életét élte, bérpalotája, vállalkozása volt. Paraguayban szinte parasztok között bujkált, amit száműzetésként élt meg, aztán jött Brazília, a rettegés ideje, amikor szinte minden pénze arra ment el, hogy kutyája, őrtornya legyen.
– Talált elegendő szakirodalmat?
– Nagy meglepetésemre eredeti, magyar szakirodalmat szinte semmit nem találtam róla. Kivéve Nyiszli Miklós széles körben ismert visszaemlékezését és Bokor Péter történész, szerkesztő munkáját, neki a Kádár-rendszerben futott egy kultikus tévésorozata Századunk címmel. Az, hogy Mengele meghalt, csak a nyolcvanas évek közepén derült ki, Bokor akkoriban kiutazott Brazíliába. Egyedül neki sikerült beszélnie Stammer Gézával, aki feleségével együtt bújtatta Mengelét. Stammer szerint kezdetben nem tudták, ki ő valójában. Mentegetőzött: ha nagyon akarták volna, bárki megtalálhatta volna, de nem így történt. Azt mondogatta, ha ennyire hiányzott a szándék a felkutatására, akkor biztosan nem is csinált olyan nagy disznóságot.
– A nemzetközi hatóságok a hatvanas évek végéig valóban nem keresték Mengelét. Miért?
– Nem volt magas rangja, csupán Hauptsturmführer, nagyjából százados volt a náci hierarchiában. Viszonylag hosszú idő telt el, míg rémtettei a közös tudás részévé lettek. 1945-ben hatalmas káosz volt Európában, nem léteztek megbízható adatbázisok. A háború után Auschwitzból Németország felé szökött, ott elfogták az amerikaiak. Nem tudták, ki ő, csak a legfelsőbb vezetőkről volt adatuk.
Úgy tudták azonosítani az SS-tiszteket, hogy a karjukra volt tetoválva a vércsoportjuk. Mengele azonban hiú volt, nem engedte „összefirkáltatni” a bőrét. Ez mentette meg, az amerikaiak elengedték.
1948-ig Bajorországban farmmunkásként bujkált. A hatvanas évek elején hajtóvadászat indult ellene, a Moszad Adolf Eichmann-nal együtt akarta elkapni. Az évtized második felében viszont Izrael már nem kereste annyira, inkább az ország létét fenyegető arab veszélyre koncentrált. Mengele azonban ezt nem tudta.
– A Halál Angyalának bőrébe bújva egyes szám első személyben – mint fogalmazott – sok öngyűlölettel írta meg a regényt. Azt is mondta, egyáltalán nem bánta, amikor végre megszabadult ettől a figurától. Miért az önvád?
– A leveleiből, naplóiból kiderült, hogy Mengele semmit sem bánt meg, mindent a saját hiúságán keresztül értelmezett. Rettenetesen ellenszenves ember volt. Az egyes szám első személy nem csak engem kényszerített azonosulásra, az olvasót is arra fogja. Nehéz volt három évig – addig írtam a könyvet – együtt lennem vele.
– Szörnyeteg volt, őrült vagy mindkettő? Mengele azt mondja magáról a regényben: „Tudós vagyok, egy, az emberiséget az istenek szintjére fölemelő faj előfutára és mérnöke”.
– A szó klinikai, kriminalisztikai értelmében nem volt őrült, hiszen tisztában volt tetteinek következményeivel. A szörnyeteg szót sem használnám, hiszen ennek a kifejezésnek van egy mesés, misztikus konnotációja, amely hamis nyugalmat adhat nekünk, pedig a történelem ikonikus gonosztevői nem patával és szarvval születtek.
Az a nyugtalanító az egészben, hogy ők – így Mengele is – hétköznapi emberek voltak, akikben, részben történelmi okok miatt, a mindenkiben meglévő gyarlóság nagyítódott fel. Eichmann gyarlósága a kritikátlan parancskövetése, a szervilizmusa volt, míg Mengele esetében a nárcisztikussága, a hiúsága
nőtt gyilkos, pusztító erővé.
– Középszerű ember volt?
– Szerintem igen. Az volt az ambíciója, hogy ő lesz Németország legfiatalabb professzora. Buta dolog kvantitatív alapon közelíteni a tudósvilághoz, ahol a minőség, a több száz éve zajló diskurzushoz való hozzájárulás számít, és nem egy Guinness-rekord.
Azt gondolta, milyen jó, hogy az egerek helyett egyből embereken kísérletezhet. Úgyis a gázba mennek – mondta sokszor. Tudományos szempontból sarlatánságnak minősülnek azok a kísérletek, amelyeket Auschwitz-Birkenauban végzett.
Közvetve még így is hozzájárult a tudományos élet fejlődéséhez azzal, hogy a híres Kaiser Wilhelm Institutba rengeteg szervmintát, köztük szempreparátumokat küldött, amelyeken aztán a kétes hírű Karin Magnussen íriszkutatásokat végzett. Persze kérdés, hogy figyelembe lehet-e venni az etikátlanul szerzett szervmintákon elért kutatási eredményeket. A tudományos élet azonban elfogadta őket. Mengele ebben a történetben sem tudósként, hanem postásként vett részt.
– Utalt rá, hogy Mengele szerint Auschwitzban helyrezökkent a világ rendje. Eszerint számára az is természetes volt, ha skarlátban megbetegszik néhány ember, akkor a járványt úgy lehet megfékezni, hogy az érintett barakkok összes foglyát a gázkamrába küldi?
– Igen, aztán kifertőtleníttette az épületeket. Egyrészt a főnökeinek akart megfelelni, másrészt az akadémiai világnak megmutatni szolgálatkészségét, rátermettségét. Ugyanakkor a táborban szolgált egy Hans Münch nevű ember, aki megtagadta a zsidók szelektálását, kamubetegségekkel kezelte, gyengélkedőn tartotta, mentette őket. Krakkóban a foglyok tanúskodtak mellette, és fel is mentette őt a bíróság. Nem igaz tehát, hogy nem lehetett megtagadni a szelekciót. Mengele nem így tett. Sőt, önként jelentkezett más műszakjára. Ő volt az egyetlen, aki színjózanul, Puccini- vagy Wagner-áriákat fütyülve küldte halálba a zsidókat a rámpán.
A többi orvos – és ezzel nem akarom őket felmenteni – legalább részegre itta magát a szelektálás előtt, mert tudta, hogy egy kézmozdulattal ezreket küldhet a gázkamrába.
– A regényben szerepel apa és fia levelezése is: Mengele folyton kioktatja Rolfot, ő pedig lázad ellene. Később a fiú apja hagyatékát egymillió márkáért eladta a Bunte című lapnak.
– Rolf Mengele igyekezett magát a család fekete bárányaként bemutatni. Ebben sok őszintétlenség volt. A Halál Angyalának fiaként látta meg a napvilágot, ezzel a teherrel kellett felnőnie, volt egy klán körülötte, amely a Mengele által elhagyott anyját segítette. Apjával való konfrontálódását igyekezett hősiesebben bemutatni, mint ahogy az valójában történt. Kicsit zárójelbe teszi a karakán lázadó szerepet, hogy csak hat évvel apja halála után közli a világgal, hogy mi történt vele. Akkor, amikor már nem lehetett tovább hazudni.
– Vezeklést hazudott. Azt mondta, a német lap a hagyatékért egymilliót fizetett egy áldozatokat segítő alapítványnak, azt azonban elhallgatta, hogy ő is kapott ugyanennyit.
– Így van. Szelektíven emlékezett a vezeklésére és a lázadására.
– A regény két részből áll, az első Mengele utolsó éveinek valódi története, a második könyv egy fiktív sztori arról, hogy a Moszad Adolf Eichmann helyett őt kapja el, bíróság elé kerül, aztán kivégzik. Igazságtételnek szánta a második részt?
– Arra gondoltam, nézzük meg, mi lett volna, ha a szívünk szerint igazságos vég bekövetkezik: bíróság elé állítják, tanúskodnak ellene azok, akiket megkínzott, és elítélik. Azt akartam, hogy látszódjon a kontraszt a két történet között, az olvasó pedig dönthessen.
Fotó: Bazánth Ivola
– A regényben szimbolikus szerepet kap Mengele bőröndje, amelyben preparátumokat is őrzött. Létezett ez a valóságban?
– Igen. Mengele 1945. január 17-én hagyta ott az auschwitz-birkenaui tábort. A sonderkommandósok közül többen látták elmenni. A maga cinikus módján egyik küldöncétől, akitől többüvegnyi vért vett le, így köszönt el: „Agyő, jó fiú voltál!” Ez a szemtanú látta Mengele kezében a szervszelvényeket, kutatási eredményeket tartalmazó bőröndöt, amely később Brazíliában és Argentínában is vele volt.
– Említette, hogy kevés a magyar tényforrás Mengeléről. Furcsa ez, mert a Halál Angyala magyar zsidók százezreinek haláláért volt felelős. Miért ez a feldolgozatlanság?
– Ebben a történetben is látszik a szembenézésre való restségünk. Érdekes, hogy azok a túlélők, akik Amerikába mentek, szinte hőssé váltak. Izraelben viszont az Eichmann-perig olykor a megvetés volt az osztályrészük, amiért „birkaként” hagyták magukat a vágóhídra vinni, Magyarországon pedig a kilencvenes évekig a teljes elfojtás volt az uralkodó.
A rendszerváltozás óta meg mintha azzal próbálnánk elkerülni a szembenézést, hogy átírjuk a történelmet. A Szabadság téri német megszállási emlékmű is azt sugallja, mi csupán áldozatai voltunk egy gonosz birodalomnak. A Mengele-sztori mára annyira ikonikussá vált, hogy elfedi a valóságot.
Figyelje meg, hogyan használja Hollywood (a Maraton életre-halálra vagy A brazíliai fiúk című film) a Halál Angyalának történetét: ő egy kifinomultan ördögi, fehér öltönyös gazdag náci, aki egy titkos összeesküvés révén a Negyedik Birodalmat akarja létrehozni. Mengele mára szimbólum lett, amolyan popikon.
– És most ön ezzel a regénnyel lehozza őt a földre, megmutatja a valóságos arcát?
– Igen. Evolúciós folyamat volt ez számomra, a kezdeti felháborodás után lebontottam a történetét elfedő rétegeket, és megszületett a regény. Izgalmas utazás volt. Remélem, másoknak is az lesz.
