Színházban elbeszélve

Az új év beköszöntése előtt tettünk egy próbát, november 18-án a Fészek Klubban átadtuk az összes alkotónak a színikritikusok 1981-es díjait, amit annak idején letiltottak, mert Kornis Mihály Hallelujáját jelöltük a legjobb új magyar drámának.

Szándékunkat ezúttal nem terjesztettük föl a minisztériumnak, mint addig minden évben. „Engedély nélkül” megcsináltattuk az érmeket, kiküldtük a meghívókat, szóltunk a sajtónak. Kicsit tartottunk attól, hogy baj lesz. Nem lett. Mindenki eljött, fölidéztük a hét évvel korábbi betiltást, másnap a hír megjelent az újságokban. Úgy éreztük magunkat, mint Hamlet, aki helyretolja a kizökkent időt.

Január 21-én új Kornis-premier volt a Vígszínházban, az azóta többször fölújított Körmagyar, egy Schnitzler-darab átirata, amely lánckefélések ürügyén föltárta a hétköznapi társadalmi szerkezetet. Felszabadultan nevettünk, mint akik világosan látjuk, milyen áporodott tenyészetet vagyunk hivatva hamarosan megtisztítani.

Két hónap múlva, március 19-én a Katona József Színházban megnéztem A mizantróp huszonhetedik előadását, Cserhalmival a címszerepben, Székely Gábor rendezésében. Akkoriban mintegy két éven át újranéztem műsoron lévő darabokat, hogy megvizsgáljam, mennyit változtak, illetve mennyit változott körülöttük a világ. „Miközben egyes színházi előadások utólag okosan és rettentő merészen, ötödször, tizedszer, századszor leleplezik a leleplezett múltat – írtam –, Székely Gábor... előre látta a viszonyaink között egyre inkább elhatalmasodó mentálhigiéniai romlást.”

Úgy ítéltem meg, hogy „korunk hőse Oronte, aki nyíltságot követel, őszinteséget szájal, aztán följelenti a becsületbíróságnál azt, akinek nem tetszett a verse... Számíthat a hozzá hasonló tehetségtelen akarnokok, szájtépők, a közélet tógájában fellépő konjunktúralovagok, jogért ágáló erkölcsi hullák támogatására”. Szíven ütött a keserű előadás, bár nem sejtettem meg benne a következő két évtizedre szóló prófétai előrelátást.

A következő dátum: április 14. Bemutató a Vígszínházban. Spiró Györg–Másik János: Ahogy tesszük. Musical, más szóval „modern melodráma egy házasságról, amely zátonyra futott, egy létformáról, amely esélytelen, egy életminőségről, amely minősíthetetlen... Újhitű illúziókból kiábrándult, keserű, ijesztő valóságkép”.

Ma meglepve látom, hogy eszerint nem voltam eltelve túlzott várakozással a jövőt illetően. Pontosan egy évvel később, a rendszerváltozás után újra írtam a harminchatodik előadásról: „Megszűnt az állampárt és a pártállam, a munkásőrség, a nómenklatúra, a vasfüggöny, a berlini fal, a kézi vezérlés, a kamatadó, a nyugatnémet vízum... Csakhogy Keleten a helyzet változatlan. Már ami az embert illeti. A lelki szabadságviszonyokat, a gondolat reprivatizálását, a belső vezérlés működését tekintve... kiderül, hogy odabent még nem dőlt le a szabadságtól elválasztó berlini fal, nem tűnt el a szellemi szögesdrót, és nem történtek meg az egyénre szabott szabad választások...

Tele vagyunk szorongással, feszültséggel, mert olyanok a viszonyaink, hogy percenként fölsebzik társas kapcsolatainkat.” Azóta tizennyolc és fél év telt el, ugyanezt ma is el lehet mondani. A jobbfajta színház – akkoriban – túllátott a felszínes eufórián.

1989-ben két vezető színésszel, Kálmán Györggyel és Darvas Ivánnal készítettem terjedelmes interjút. Kálmán egyebek között ezt mondta: „Ma mindenki nyilatkozik, színészekről könyveket írnak, színészek írnak könyvet magukról, pénzért, karrierért, mit tudom én, miért... De ha a nézők éppen nincsenek kiéhezve semmire, csak zavartak és üresek, és a szakma arról szól, hogy ki szponzorálja a színházat, a bank vagy a jótékonykodó vállalat, amely a támogatást leírja az adójából – akkor én már nem vagyok ezen a pályán.” Vajon mit szólna Kálmán György a mai (színházi) világhoz?

Darvas akkor így beszélt: „Nem tudok egyetérteni azokkal, akik szerint eljött a leszámolás órája, és X. vagy Y. lógni fog. Aki nem értett egyet ezzel a rendszerrel, 1956-ban elmehetett. Én nem értettem egyet vele, de maradtam, valószínűleg azért, mert legbelül szolidáris akartam lenni ezzel a tízmillió emberrel, akikbe beletartoznak a rabtársak és a smasszerok, a besúgók és a tiszták, a munkások, a katonák, a parasztok és a papok, akiket megismertem... Nem tudom őket megtagadni egyik pillanatról a másikra, és nem tartanám szerencsésnek, hogy olyanok, mint én, szószólójává váljanak valamiféle rögtönítélő bíróságnak... Máskülönben az a véleményem, hogy egy színész, akinek az élete jellegzetesen a nagyközönség előtt zajlik, tartózkodjon olyanfajta politizálástól, ami szintén a nagyközönség előtt zajlik. Én esténként zárt körben mutogatom magam olyan módon, ami megfelel egy színdarabbeli szerepnek. Ízléstelennek tartanám, hogy délelőtt vagy délután egy másfajta, de ugyancsak zárt körben politikai szerepben ágáljak.” Nem tudhatta, hogy az ágálásért sokaknak színigazgatói pozíció jár majd.

Augusztus 23-án Bayreuthban a Wagner-Ring előestéjét, A Rajna kincsét láttam. Mialatt az istenek bevonultak a Walhallába, az osztrák–magyar határon csaknem ezer NDK-állampolgár kivonult Magyarországról, értesültem a (nyugat)német televízióból és Horn Gyulától, miután az előadást követően szállodai szobámba tértem.

Október 26-án a Várszínházban bemutatták Eörsi István Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából című drámáját. A produkció korszakmodell volt (1956–1989), egyértelműen utalt a Kreon képviselte önkény elleni lázadásra és a temetetlen holtak épp aktuális végtisztességére. A premierről írva fölvetettem, hogy „az Antigoné előadása igazából akkor hatásos, ha a nézőtéren Kreonok ülnek, s nem az Antigonék pártján álló miniszterelnök, mint a Várszínház bemutatóján”. Eörsi később megírta, hogy Németh Miklós a banketten gratulált neki, és megkérdezte tőle, miért nem játszották eddig a darabot. „Mert önök, miniszterelnök úr, betiltották” – felelte az író, mire beszélgetőpartnere szó nélkül sarkon fordult, és otthagyta.

December 16-án tűzték műsorra Kaposváron az Ármány és szerelmet. Mohácsi János rendezése azt a „borzalmasan röhejes, vériszamos, grand guignolos, rémálomszerű” valóságot ábrázolta, amely nem a Schiller elképzelte „fennkölt, tragikus katarzissal végződik, hanem lincseléssel, lövöldözéssel és a nemzeti vagyon bőröndben való menekítési kísérletével”. Másnap a temesvári tüntetés vérbe fojtásával kitört a romániai forradalom, és az élet a Ceauşescu házaspár főszereplésével tíz napon belül lemásolta a színházat. „Az új kiábrándulás vagy az új illúziótlanság legképtelenebb álmai alulmúlják a valóságot” – írtam az előadás után.

1990 küszöbén voltunk.