Szilveszteri jelenség

De aztán rájöttem, hogy a valódi műfaj itt nem is az aforizma, nem a tíz másodperces novella, hanem maga a jelenség, amit Galambos Szilveszternek hívnak. Az egész, úgy ahogy van, elválaszthatatlan a személytől éppúgy, mint a nyúlfarknyi szövegektől. Élet és életmű egysége.

Hiszen már a név is műalkotás. Ahogy a megjelenés is. A legendárium, minden. És hozzá a szövegek. Egyedülálló, utánozhatatlan jelenség évtizedek óta. S mint ilyen, valahogy időn és téren kívül létezik már vagy hatvan esztendeje.

Ezért volt különleges az az esemény múlt szerdán a kisebbik (a Kertész utcai) Szimplában. Ezért, hogy a tömeg elsodorta szinte a teret. Ezért, hogy az ott lévők, helyesen, nem egyszerűen egy könyvbemutatónak tartották az eseményt (noha kétségkívül az is volt, bevezetéssel, méltatással és szerzői dedikálással), hanem egy figyelemre méltó életmű betetőzésének is.

Persze, a tekintélyes életkor, melybe Galambos Szilveszter mára eljutott (legyen elég annyi, hogy ezerkilencszázhuszonhétben látta meg a napvilágot) maga is része a műalkotásnak, miként az is, hogy a szerző egyszerre vállalja és negligálja ezt az életkort, részben úgy, hogy már fél évszázada is szinte így nézett ki, részben úgy, hogy ma sem viselkedik másképp, mint ahogy egy középkorú úrhoz illik: hosszú és tanulságos ünnepi beszédében (torta is volt persze, miért ne lett volna) arról beszélt, hogyan tehetjük kellemesebbé az életet. (Borról és nőkről esett szó benne leginkább.) Ez meg – hogy az ember írásban rövid, szóban hosszú – szintén szétválaszthatatlan és fontos eleme a műfajnak, melyet Galambos Szilveszternek nevezünk.

Mindazonáltal tény, hogy született most egy karcsú válogatás a harmincezernyi hajdani szilánkból Nagy Zoltán tematikus szerkesztésében az Ars Universum Kiadó gondozásában: akik most ismerkednek a jelenséggel, azoknak indulásképp elég lesz.

A többit megbeszélhetjük a századik születésnapon.