Szigeti szülinap: negyvenéves a Muzsikás együttes
A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenekar játszott már a Royal Festival Hall, a Royal Albert Hall, a Carnegi Hall színpadán is. A Szigeten is koncerteztek korábban, ám az is tény: népzenei együttes eddig nem kapott olyan kiemelt fellépési lehetőséget, mint amilyet a Muzsikás. Idén, augusztus 6-án, a fesztivál nulladik napján a Világzenei Nagyszínpadon ünneplik fennállásuk negyvenedik évfordulóját. Másfelől nincs mit csodálkozni ezen. Ugyanis, mint azt Hamar Dániel, a zenekar vezetője a 168 Órának elmondta: a magyar népzene esetében akár a Beatles együttessel is találni kapcsolódási pontot.
– Önök találtak rá szülinapi helyszínkét a Szigetre?
– A Sziget szervezői kerestek meg. Kiszámolták: negyvenévesek lettünk. Először el sem akartuk hinni a korunkat, de mondták: nézzünk utána a lexikonban. Stimmelt. Ám azért tartottunk tőle: vajon a mi műfajunkra összejön-e akkora közönség, mint amekkorára a szervezők számítanak. Megnyugtattak: megoldják.
– Korábbi „szigetes” koncertjeik mindig sikert hoztak. Miért volt a félsz?
– Egy „monstre „születésnapi koncert a Világzenei Nagyszínpadon mégis más, mint egy ötvenperces fellépés. Azért mára, a műsorterv ismeretében megnyugodtunk. Azoknak pedig, akik kevésbé járatosak a zenénkben – vagy elsősorban a rockzenéhez vonzódnak –, addig is ajánlhatom az amerikai Woven Hand rockzenekar Muzsikás-feldolgozásait. A Csütörtökre virradóra című számunkat például rajtuk keresztül ismerte meg az egész világ.
– Mellettük kik lesznek még személyesen is jelen a szülinapi bulin?
– Például Jandó Jenő játszik majd egyebek közt klasszikus Bartók-darabokat, ami igazi kuriózum a Sziget történetében. Az Amadinda Ütőegyüttes miattunk szakítja meg a szabadságát. Eljön a hegedűvirtuóz Alexander Balanescu Angliából, aki a hivatalos turnéját szünetelteti a kedvünkért. És persze megtisztel minket a sok falusi zenész, táncos, énekes, mind barátaink. Mindemellett igazi kuriózumként meghívtunk három asszonyt a mezőségi Buzáról. Ők csak egyet énekelnek majd. De az úgy fog szólni, hogy abba népzenét alig ismerő városlakónak is beleborsódzik a háta.
– Mi a titkuk?
– Nem hivatásos előadóművészek, mégis lenyűgöző, ahogy egész lényük jelen van a dalban. Én már sokszor hallottam őket, de minden alkalommal megidézték első, katartikus találkozásomat a műfajjal. Bartók Béla és Kodály Zoltán is leírták: számukra is döbbenetes élmény volt az első tapasztalás az éneklés ilyen autentikus formájával.
– Az ön első találkozása miként esett?
– Véletlenül. Az Újlipótvárosban születtem, és voltak ugyan vidéki rokonaim, de a népzene nem volt része a mindennapjaimnak. Még egyetemistaként, az intézmény zenekarának tagjaként sem. Ám aztán az egyetemi tánckarhoz is elmentem zenélni, mert megtudtam: Agrigentóba utaznak. Én is szerettem volna látni az ottani görög színházat, amelyet Csontváry lefestett. Aztán már a táncosok között kaptam egy feladatot: próbáljam lejátszani az egyik táncos által Erdélyben magnetofonra felvett „zenei anyagot”. Ami felhangzott – hiába értettem az ének szövegét –, arról elsőre el sem hittem, hogy magyar zene. Aztán kiderült: igenis az. Idővel megértettem: az urbánus kultúrával párhuzamosan – azáltal részben elfedve – létezik egy olyan muzsika, amelyről a városi emberek többsége nem is tudott.
– Az miként lehet?
– A kilencszázhetvenes években jártunk. Mások voltak a viszonyok, korlátozottabb a világ átjárhatósága, kevesebb a forráslehetőség. Az átlagember, még egy magamfajta zenész is csupán a népi muzsika populáris darabjait ismerte. Az éttermek cigánybandái – a pesti Mátyás Pincétől a vidéki vendéglőkig – ugyanazt a repertoárt játszották. Annyi biztos: az említett felvétel kapcsán másodszor ért végletesen meghatározó zenei élmény.
– Az első mikor esett?
– Kiskamasz koromban. Amikor Nyugat-Európából elértek hozzánk a hasonlíthatatlan hangzásvilágú Beatles együttes számai. Ami lehet, hogy egy népzenésztől furcsán hangzik. De szerintem kifejezi az igazi muzsika lényegét.
