Szerelem, örökség, portugál

Kezdjük azzal, hogy negyven fokban hűtött moziban ülni jó: olyankor az ember hajlamos engedni is a negyvennyolcból, az esztétikai szigorból és abból a fogadalmából, hogy nem hajlandó megnézni minden szembejövő limonádét csak azért, hogy elmondhassa, a héten is volt moziban.

Aztán folytassuk azzal, hogy minél több filmet látok, annál kevésbé értem a magyar forgalmazók címadási szokásait. Az tisztán látszik, hogy az eredeti cím ebben nem játszik semmi szerepet, sőt. De hogy miért és hogyan kalandoznak aztán más irányba, az csekély elmémnek bizony felfoghatatlan. Most például a magyarra viszonylag könnyen fordítható La cage dorée-val állunk szemben, amely telitalálat, hiszen kétszeresen is utal a hősök csapdahelyzetére – egyfelől Párizsban, másfelől szülőhazájukban találkoznak egy aranyketreccel, és éppen azt kell eldönteniük, melyiket válasszák. Igaz, Magyarországon sok-sok évtizeddel ezelőtt megjelent egy ilyen című könyv (Benedek István tollából), de nem hiszem, hogy ez zavarta volna a fordítót meg a forgalmazót. Hanem hogy nem találták elég izgalmasnak. Helyette lett a Szerelem, örökség, portugál, már a címadással a leányregények ösvényére lökve ezt a filmet.

Kár volna pedig. Ruben Alves filmje ugyan első látásra afféle könnyed vígjáték, amelyben egy butucska történet végén minden és mindenki jóra fordul, és van benne sok helyzetkomikum is, ahogy illik, de a fősodor mellett van egy finom kézzel kidolgozott, lappangó dráma is a franciák és a betelepülők viszonyáról. Ezt a lélektani helyzetet sokan és sokféleképpen feldolgozták, ám ez a film képes fontos elemeket hozzátenni: az otthontalanság, az ideiglenesség, a kisebbrendűség témakörében, és hitelesen ábrázolja ezt a portugál bevándorlók szemszögéből – ami mégsem Kelet, de azért a helyzet így sem egyszerű.

Dicsérjük meg még a színészeket: mindegyikük telitalálat, de a két főhős, Rita Blanco és Joaquin de Almeida egyszerűen zseniális. Jó volt látni őket.

Jolsvai András