Sűrített vitamin

A Gellérthegyen, a lépcsőház kapujában futunk össze. Lapos sarkú cipő, bokáig szűk farmer, majdnem kócos tincsek. Ha nem tudnám, hogy huszonkilenc éve táncol, bakfisnak nézném.

Fordul a kulcs a zárban, kéri: ne nézzem a rendetlenséget, amióta hazajött Cannes-ból, egyfolytában történik vele valami. Ma épp a Kapocs Fesztivál háziasszonya volt a Kogartban, kimaradt az ebéd, órákig Hankiss Elemérrel beszélgetett.

Magam sem bánom, hogy a konyhában ülünk le: amíg a biopizza sül, megiszunk két zacskó sűrített vitamint. A tea a Himalája füveiből készül, a tányéron natúr csonthéjasok, diófélék. Nézem az arcát a csésze fölött: törékenyebbnek tűnik, mint a színpadon.

Tunyogi Henriett Tatabányán nevelkedett művészetkedvelő családban. Édesapja gyakran szavalt verseket, rengeteg könyv sorakozott a polcokon. Henriett harmadik gyerekként érkezett, egy fiú ikertestvére is van. Jól emlékszik a régi kertre, ahol nemcsak ők játszottak, de egy őz is lakott velük. Ha a művelődési házban kultúrest volt, a közönség soraiban ültek. Otthon állandóan táncolt a tévé előtt. Édesanyja vette észre az újságban: a balettintézet felvételt hirdet.

– Ezren voltunk, három napig tartott a felvételi. Az akkor kiválasztott ötven gyerekből a lányok közül mindössze kilencen végeztünk. Én már Tatabányán is úsztam, szertornáztam, naponta volt edzésem, jól bírtam a terhelést. Nem szenvedtem a hajnali balettóráktól, az intézet szigorú rendjétől sem. Az első években ismerkedtünk a testünkkel, ügyesek akartunk lenni. Egyre szebben ugrani, hajlékonnyá válni. Még a lábamat is kikötöttem éjszaka, úgy aludtam, hogy lazábbak legyenek az izmaim. A menzán megettem a krumplis tésztát, tarhonyás húst, nemigen diétáztam. A kamaszévek voltak nehezebbek, időnként dacoltam a balettmesterrel.

Az agyongyakorolt klasszikus mozdulatok ráncba szedik a gyermeki lelket. Alázatot és szorgalmat várnak a színpadi pillanatért. A szabadság érzése csak később jön: ha a test már rutinból, szinte magától táncol. Ilyenkor nem számít a vérző lábujj, zöld foltok a térden: öröm a szerep, könnyű a lét.

Kékesi Mária és Dózsa Imre tanítványa volt a Táncművészeti Főiskolán. Délelőtt néptánc, repertoár, spicc, délután tanulás, este megint tánc. A nyugodt órákban Henriett az irodalomba merült, még kislányként megszerette az Anna Kareninát, Shakespeare-t, Csehovot. Félévente rostavizsgák. Aki maradt, rengeteget utazott. Felléptek Pesten és vidéken, de Szentpéterváron, Izraelben is.

Rabul ejtette a balettcipő. Megszállottan gyakorolt, a felsőbb évfolyamos növendékekkel dolgoztatták. Sokat járt moziba, néha színésznő szeretett volna lenni. 1994-ben végzősként Keresztes Mária-díjat kapott mint a legtehetségesebb balerina.

Nyolc év következett az Opera színpadán. Előbb a kar, majd sorra a szólószerepek: Csipkerózsika-Orgonatündér, Térzene, Rómeó és Júlia. Soha nem volt szerepálma, ahogy most sincs kedvenc alakítása. Azt mondja, a misztérium a lényeg, az, hogy bebújhat mások bőrébe. Életre táncolja a drámát, Odette, Odilia vagy éppen Camille Claudel sorsát.

A Nemzeti Balett tagjaként ösztöndíjak is rátaláltak. Így jutott el Észak-Carolina, Szentpétervár és Ausztria neves balettmestereihez. Tapasztalta: makacs tehetsége nem tud mindenkihez alkalmazkodni. Ha nincs összhang a mesterrel, késik a varázs, nem működik a produkció. Washingtonban a Kirov Akadémián finomította technikáját, 2003-ban pedig a híres Lipcsei Operaházba szerződött, ahol Uwe Scholz darabjaiban táncolt.

– Örülök, hogy mertem kockáztatni, és megléptem a külföldi szerződést. Eleinte nehéz volt, mert az új helyeken fel kellett zárkóznom az ottani stílushoz, bizonyítanom kellett, mit tudok. De a zenének és a táncnak nincsenek határai. Londonban találkoztam az angol technikával, később megismertem az amerikait és a franciát is. Lábtechnikájuk nagyon más, sokkal gyorsabb, mint az oroszoké. Itthon az orosz iskolát követtük.

Henriett azóta is úton van, körbetáncolja a földet, de főleg London és Budapest közt ingázik. Tanít, koreografál, filmet is készít a briteknél, tanár a magyar Táncművészeti Főiskolán is. Egy ideje minden évben pár hónapra kivonul a rivaldafényből. Csendes indiai falvakba vándorol, az erdőt járja egyedül a Himalája tövében. A választott magány nem céltalan, segít a feltöltődésben.

Már kamaszként kereste a módját: hogyan küzdje le a stresszt, amely minden táncost gyötör fellépés előtt. Többen a pohárhoz, cigarettához nyúlnak a kulisszák mögött. Henriett nem bírta az italt, és a dohányzás sem ment. Míg mások köhögtek a füstben, ő megpróbált visszafelé számolni, lassított légzésén a függöny mögött. Megtanulta nyugtatni gondolatait, és végül Rishikeshben, egy jógakolostorban tökéletesítette a meditációs technikát.

– Csak húszéves voltam, amikor turistaként először Indiába utaztam. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem megyek oda, annyira megrázott a nyomor és a levegőben terjengő bűz. Tombolt a hőség, monszunidőszak volt, sokan az utcán aludtak. Aztán évekkel később olvastam Yesudian Sport és jóga című könyvét, és elkezdtem otthon az ászanákat. A meditáció és a gyakorlatok révén visszanyertem a megbillent egyensúlyomat, és a fáradtságot, idegességet is könnyebben legyőztem. Végül Himalája-járó lettem, mert el akartam jutni az ősi tradíció gyökeréig.

Ezért van, hogy a spicc-cipő és az esernyő mellett lapul a poggyászban egy jógamatrac és egy himalájai türkizkő is.

Egyedül vagyunk, csendes a ház. Máskor Chopin- és Mendelssohn-futamok járják az emeletet, most hallgatnak a húrok, lehajtva a zongora fedele. Henriett férje, Vásáry Tamás a brüsszeli zongoraversenyen elnököl. Ha Tamás nincs itthon, a táncosnő némán tartja a szobákat. Nem hallgat prelűdöt, szimfóniát, még a könnyű műfajt is kerüli. A muzsika csak Tamással költözik haza.

Több mint tíz éve történt. Henriett a Diótörő Cukortündére volt egy zenei magazin címlapján. Ugyanabban a számban pár oldallal arrébb közölték Vásáry Tamás egyik írását is. Tamás idegenkedett a balettől, Henriettet sem ismerte. Aztán a Zeneakadémián bemutatták neki a balerinát.

– Hosszú percekig csak néztük egymást. Különleges kapcsolat alakult ki köztünk, a második nap megkérte a kezem. Igent mondtam.
Tíz éve alkotótársak is. Az első közös fellépés Hartung Sándor ötlete volt. A festőművész a kilencvenes évek közepétől ismerte Henriettet, amikor is besétált az Operába, és a táncosok közt Éva arcát kereste. Az örök nő portréját Henriettről mintázta. 2003-ban a művész megkérte modelljét, táncoljon római kiállításának megnyitóján. S ha már zongoraművész a férje, bemutathatnának egy közös produkciót.

– Újszerű megközelítés volt a szólózongorista mellett a szólótáncos. Közös estünkkel bejártuk az egész világot. Életem legjobb kritikáit Tamással való munkáimra kaptam.

Debussy, Liszt, Beethoven, Chopin. Tamás és Henriett egymástól függetlenül készülnek a zenére, egyedül próbálnak, csak a főpróbán találkoznak. A balerina találja ki a jelmezt és a koreográfiát. Egyszer Londonban Bartók volt repertoáron. Henriett órákat töltött a tükrös teremben, de az Allegro Barbaróval sehogy sem boldogult. Átvágott a Hyde Parkon, hazament a férjének panaszkodni. Vásáry Tamás a hálószobában feltette a zenét, aztán a padlón ugrált: eltáncolta saját változatát. Párjára ez olyan hatással volt, hogy másnap egy óra alatt megalkotta a koreográfiát. Rövid, vörös hajjal, vadmacskaprémben a végén még a zongorára is ráugrott. Kiderült: a lírai táncosnő erőszakos lépésre is képes. A darab siker lett.

De a balerinának ezer más arca is van. Nánási Pál készített róla 3D-s aktsorozatot, Kaiser Ottó modellje volt a Rodin szerelmei fotókiállításon, Paul Cox ausztrál filmes, fotográfus múzsájaként is láthatta a közönség. Azt mondja, eszébe sem jut, hogy szégyenlős legyen, hiszen a képeken átlényegül, és egész életében a testével szerepelt. A szépség meg, higgyem el, belülről fakad.

Aztán itt van a film. Ábrándos arc, légies tekintet. Tehetsége mozgóképen is átüt. Újabban nemcsak játszik a vásznon, de forgatókönyvet ír és rendez is. A To Music című angol nyelvű kisfilmben – amely idén megnyerte az amerikai Roger Ebert-filmfesztivált – még prózai színésznőként debütált. A siker nemrég Cannes-ban is utolérte. A The Liver álomszerű rövid némafilmjét – amelynek főszereplője, társ-filmírója, rendezője is egyben – beválogatták a legjobbak közé. A balerina egy májátültetés kapcsán életről, halálról, újjászületésről forgatott. Eroszként fehér fátyol alatt lélegzik, mozog, egyáltalán nem táncol. Egy másik jelenetben rózsaszín babaként tűnik fel, mint aki elvesztette lelkét, áldozata a mechanikus világnak.

– Rengeteg munka, öröm és fájdalom van amögött, hogy balett-táncos lettem. De mindig érdekelt valami más is. Egyszerűen nyitott voltam arra, amire éppen lehetőségem nyílt. Fél lábbal lent vagyok a színpadról, új film forog a fejemben. Gondolatban már levettem a balettcipőt.