Staféta
Ez aztán tényleg unikális, ami (egyébként, s nem véletlenül épp a Festészet napja alkalmából) az Eötvös utcai József Attila Klubban nyílt: egy művészcsalád négy nemzedéke mutatkozott be a – stílszerűen – Staféta címet viselő kiállításon.
A nagypapa, az ügyes kezű mesterember, kinek kovácsoltvas műtárgyait ma is fel-felfedezhetjük a körút bérházain, az apa, a nemzetközi hírű festő, aki összetéveszhetetlen merész stílusával iskolát teremtett, az anya, aki tanítványból sajátos, lírai formanyelvű művésszé nőtte ki magát (miközben a kölcsönhatások is nyilvánvalóak maradtak), a leány, ki mindkét ágról örökölt tehetséget, s akinek a legnagyobb nehézséget valószínűleg épp ezért az jelentette, hogy függetlenedni tudjon, különös, egyedi technikai megoldásokba oltotta hát örökölt látásmódját, s a fiú, akiben úgy látszik összegződni nemzedékek tudása és tálentuma – s aki mindezt egyedülálló kreativitással párosítja –, hogy (tudatosan) a család által eddig meg nem hódított műfajokat választ magának.
És persze már készülődnek az unokák is a művészi pályára.
Akik kicsit is jártasak a honi piktúrában, nyilván rájöttek már, hogy a Kádár-családról (Györgyről meg a feleségéről, Túry Máriáról, valamint lányukról, Kádár Katalinról – és a további fel- és lemenőkről) beszéltem. S bár a művészi tehetség efféle öröklése nem ritka, ilyen töménységben és tarkaságban mégis egyedülálló, amiből – nem csoda – egy különösen szép, tanulságos tárlat született. Szívesen fényezném még az eseményt és az alkotásokat, de nem feledhetem Kádár György bölcs-kedves szavait utolsó kiállítása megnyitóján (a róla készült portréfilmet is megtekinthette a verniszázs közönsége), amikor odaszólt Wehner Tiborhoz: „túl sok a dicséret”, úgyhogy itt abba is hagyom.
A Kádár-család úgysem hagyja abba.
