Sorsjátékok

- Analitikus produkcióik, az éppen fókuszba került csapattag privát sztorijai önmagukban is erős reflexiókra késztetnek. De az „alanyi” történetek rendre túlmutatnak önmagukon.

– A csapat tagjai eltérő habitusok. Más a hátterük is. Viszont évről évre szükségszerűen csoportként működnek. Az előadásokból áttételesen arról is képet kaphatunk: miként változott az ország állapota az elmúlt időszakban.

– A projekt kezdetéhez képest mit mutat a kép?

– Még 2006-ban készült egy zsámbéki produkció, amely egyik előzménye volt a „privát sorozatnak”: az „Éjféltájban” a honi színházak helyzetéről szólt. Már abban is voltak jelei a mai történéseknek, pedig a szakma még nem volt ennyire átpolitizálva. Ami viszont a személyes sorsokra fókuszáló előadásokon is átüt. Az idei produkcióban például Száraz Dénes „kerül terítékre”, aki a tavalyi igazgatóváltásig az Újszínház tagja volt.

– Kritikák visszatérő eleme: produkcióik olykor bulvárba hajlanak; sok bennük a belterjes utalás. Nekem viszont a privát és a közélet kettőssége mellett a humor és érzelem sajátos egyidejűsége tűnik fel. Lehet, a kritika bizonyos társadalmi szituációkban illetlenségnek találja a derűt? Amúgy egy rosszkedvű országban honnan az erő hozzá?

– A kritikának dolga mindenen fogást keresni. Találhat hibákat, hiszen gyorsan készülnek az előadások – rögtönzésekre is építve. Ugyanakkor a „rosszkedv” színházi szempontból iróniára inspirál, miközben megóv a felszínességtől. Tény, a produkciókat egyre többen nézik. Azt is tapasztaljuk: aki nem ismeri a belső sztorikat, néha a még valósnál is mélyebb tartalmakat gondol a szituációba.

– A növekvő érdeklődés is ösztönző?

– A lassan negyvenhez közeledő „gyerekeknek” egyre nehezebb a megrendezett nyilvános kitárulkozás. De a többség mintaszerűen állja a szavát, hiszen megfogadták: ha valaki meghalna közülük, akkor sem maradhat ki a sorozatból. A végletes helyzetet eddig megúsztuk, ugyanakkor például Száraz Dénes a maga fizikai valójában nem lesz jelen a róla készült darabban. Ám a próbákon részt vesz.

– Közbevetőleg: Fenyő Iván viszont pár éve kiszállt.

– Ő sem fogalmazott egyértelműen. Állítása szerint még bármi megtörténhet. Egyébként a szintén osztálytárs Gál Kristóf mára rendőrnek állt. Szandtner Anna pár hónapig nyelvtanárként próbálkozott, majd visszatért a pályára. Akad, aki sikeres, más kevésbé. De az ebből adódó esetleges feszültségeket még a próbaidőszak előtt kiadják magukból.

– Színre került sztorijaiból rendre kiderül: a színészetben a legerősebb tehetség számára sincs garancia semmire. Stílus és hangütés paradox módon mégis kedvet csinál a pályához.

– A színészetről kialakult képbe sok minden belezavar. Például, hogy Nyugaton egy szűk réteg meg is tud gazdagodni színészként, miközben a színészet már a lényegét tekintve sem biztos egzisztencia. Nem szeretnék ötleteket adni, félve mondom: a tuti biztonság még árthat is az alkotókedvnek. A Kádár-kor kivételes időszakot jelentett. Akkor a szakma viszonylag biztos megélhetést adott, miközben az amúgy lehetetlen rendszer inspirációja is volt a „virágnyelvű” színháznak. Az akkori viszonyokról persze a mai fiatalok alig tudnak valamit. Ám azzal tisztában vannak: pályaválasztásukkal a bizonytalan felé indulnak el.

– Mesterként nincs felelőssége a jövőjüket illetően?

– Annyi bizonyosan, hogy nemcsak a szakmát tanítom, hanem a hivatástudatukat is erősítem. Többet nem tehetek. Rossz érzés, ha valaki utóbb nem azt kapja a pályán, amit érdemelne. De az is megesik: nyilvánosan örülök, titokban meg remegek, amikor mást többet foglalkoztatnak, mint képességei indokolnák. Féltem a lelepleződéstől.

– A tanintézetek ontják a színészeket. És a karakteres kultúrpolitika hiánya mellett mifelénk a szociális struktúra sem mintaszerű. A külföldön is sikerrel működő honi alternatívok azt mondják, Nyugaton eleve könnyebb szót érteni a kultúra finanszírozóival.

– Úgy tudom, a francia Jack Lang kultuszminisztersége óta ma már csak Németország esetében beszélhetünk állami szintű, átfogó – bár ott is csökkenő erejű – kulturális stratégiáról. Az alternatívok nevében nem szólhatok, még akkor sem, ha a nyári produkcióink hozzájuk hasonló körülmények között készülnek. Ám gyanítom: a valóban kiváló alternatív csapataink külföldi sikereire divatok is rásegítenek. Ami nem baj, de nem jelent állandóságot. Mindemellett elgondolkodtató, hogy körülményeit tekintve a zsámbéki színházi vállalkozás – a nemrég elhunyt Mátyás Irén korábbi erőfeszítései ellenére – máig erősen hasonlít a harminc évvel ezelőtti állapotra. Arra az időszakra, amikor Irén férje, a már 1990-ben eltávozott író-rendező Bicskei Gábor belekezdett a Zsámbéki Szombatok megszervezésébe. Az efféle állandóság biztos nem lehet alternatíva a divatok változékonyságával szemben.

– Egy interjúban említette: valamelyik zsámbéki előadásuk a pityókás világosító baklövései miatt sikeredett kínosan „szakaszosra”. Utalt rá: az ilyesmi is finanszírozási problémákat jelez. Komoly?

– Persze. Szó nincs világosítóról, örültünk, hogy odaült valaki a fénypulthoz, mert hivatásos szakemberre nem futotta. Egyre durvultak a feltételek. Nagy szerencsénk, hogy Orlai Tibor mögénk állt, és segítségével a Jurányi Inkubátorházban folytathatjuk a sorozatot.

– Állami szinten volt valaha érdeklődés az unikális projektre?

– Egyik ciklusban sem.

– A jobboldali Magyar Teátrumi Társaság részéről – amely az ön esetében és az országos abszurd részeként a színház-ideológiai „ellenoldalt” képviseli – érzékelnek kollegiális figyelmet?

– Vasvári Csaba, aki tudomásom szerint pozícióval bír az MTT-ben, az egyik zsámbéki este után biztatóan beintegetett a kocsimba. De nagyon remélem: minden létező hülyeség ellenére még nem tartunk ott, hogy politikai szempontból kelljen mérlegelni a nézők reakcióit. Számomra egyébként felüdülés, hogy a projektekben olyan emberekkel dolgozhatok, akiket a tehetségük minden egyéb marhaságon átemel.

– Rajongásuk ön iránt változatlan?

– Van egykori diákom, akinek évad közben a direktora vagyok. Nyilván másként tekint rám, mint az, aki már régóta szeretne velem dolgozni, s nagyon várja a nyári találkozásokat. De a produkcióik idején ezek a különbségek is elmosódnak.

– Évtizeden átnyúló összefogásukban mekkora része van a csodának?

– Semennyi. Persze nem egyszerű odafigyelni a másikra, és elfogadni. Vagy szembenézni saját magunkkal. Korosodva ráadásul tényleg mind nehezebb. Csakhogy közben szakmailag óhatatlanul is érettebb lesz az ember, ami meg azzal jár, hogy hivatásában – a legnemesebb értelemben – egyre alázatosabb lesz. És a dolog lényege a meló. Mint mindenben, hiszen van például párkapcsolati munka vagy gyászmunka és hasonlók. A miénk – közösségi.