„Semmi nem hullott az ölembe” – Istenes Bence igyekszik tudatosan építeni az életét

– Mikor voltál utoljára offline üzemmódban?

– Úgy érted, hogy elérhetetlen a digitális térben? Hát, amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig online üzemmódban működtem. Ebben a szakmában éjjel-nappal elérhetőnek kell lenned, nem hétköznap reggel nyolctól délután négyig tart a munkaidő. Ha meg épp nem melózol, akkor nézed a netet, informálódsz, pörgeted az Instagramot. Minden a digitális világban történik, hiába is próbálnám magam kivonni belőle. Inkább igyekszem minél tudatosabban használni.

– Vagyis az is tudatos döntés volt, hogy influenszer lettél?

– Abszolút. Tíz éve tudatosan használom a különböző közösségi felületeket, elsősorban így kommunikálok a rajongókkal. Rengeteg emberhez elérsz, meg tudod mutatni, fel tudod építeni magad. Épp így tudatos az is, hogy mostanában próbálom egy kicsit leépíteni, mert túlságosan is belemászott már az emberek életébe.

– Az baj?

– Az a baj, hogy ezek a felületek nagyon felszínes képet sugároznak. Elbizonytalanítják az amúgy is önértékelési problémákkal küzdő fiatalokat. Felmennek az Instára, és valósággal sokkolja őket, hogy ennek milyen szép autója van, annak milyen csodálatos a családi háza, amaz meg micsoda harmóniában él a feleségével meg a gyerekeivel. De hát ezek filterek! Egy idealizált világ képei, amelyek akár frusztrálhatják is a követőket.

Fotó: Merész Márton

– Ezért vágtál bele a nonfluenszerprojektbe?

– Részben ezért. A nonfluenszerprogram valójában szakmai párbeszéd, amelynek én vagyok az egyik kezdeményezője, és arról szól, hogy megszűnjenek végre a vadkeleti állapotok a hazai influenszermarketingben. Ma már ott tartunk, hogy a hirdetők egy része nem is gondolkodik kreatív kampányokban, inkább azt mondják, adjuk oda a pénzt tíz internetes véleményvezérnek, majd ők megoldják: a videóikon, fotóikon keresztül sokkal több emberhez juttathatják el a termékeket, mint a hagyományos reklámcsatornákon. Ebből aztán igénytelenség és felszínesség fakad. Nincs szükség kreatív ötletekre, a véleményvezér egyszerűen kinyomja a falára a reklámot, és ez a hirdetőnek elég is. A nonfluenszerprojekttel – amely az influenszerek, a hirdetők és a reklámügynökségek párbeszédét sürgeti – hadat üzenünk a faék egyszerűségű marketingnek.

– Olyan, mintha saját magad ellen beszélnél, hiszen az influenszerkedés ma már kőkemény üzlet. Nem akarok a zsebedben turkálni, de az összes bevételednek hány százaléka származik az influenszerkedésből?

– Ma már nagyjából a fele. Én több lábon állok, de másoknál, akiknek nincsen egyéb bevételük, ez az arány jóval nagyobb, akár száz százalék is lehet. Nem tudom, hányan lesznek olyan bátrak, hogy beleálljanak a dologba, és nekiláthassunk a zűrös viszonyok felszámolásának.

– Úgy érzed, hogy neked sikerül igényesen beépíteni a reklámokat a saját gyártású tartalmakba?

– Törekszem rá. Eleinte ez azt jelentette, hogy természetes módon megjelenítettünk valamit a videóban és a fotón: olyan termékeket, amelyeket amúgy is használtunk. Manapság viszont vannak olyan cégek, amelyek óriásplakátként tekintenek az influenszerek felületeire, így a termékek háttérbe szorítják a tartalmat. Ez a probléma.

– Te keresed a hirdetőket, vagy ők téged?

– Szerencsés helyzetben vagyok, nekem már jó ideje nem kell kajtatnom hirdetők után, ők keresnek engem. Ez persze óriási szabadságot ad, semmilyen gagyit nem kell reklámoznom. Válogathatok. Csak olyan autót, cipőt, italt, chipset jelenítek meg az oldalaimon, amit vagy magam is használok, vagy ha nem, akkor is kiváló minőségűnek tartom.

– Az nem okoz belső konfliktust, hogy egy influenszertartalmat előállítani jóval kisebb energiabefektetés, mint levezetni egy élő show-t, miközben a piac anyagilag egyformán honorálja?

– Egyáltalán nem érzem így. Az RTL Klubnál csapatban dolgozom, rengeteg ember munkáján múlik, hogy egy produkció sikeres legyen. Lehet, hogy én állok a kamerák kereszttüzében, de csupán egyetlen csavar vagyok a gépezetben. Amikor vlogolok, mindent egyedül csinálok: megtervezem, felépítem, leforgatom, megvágom. Nem baj, ha ez kívülről nem látszik, de egy tízperces saját videóban nagyon sok munka van. Olykor nagyobb erőfeszítést igényel, mint levezetni egy élő adást.

– Gyakran emlegeted magad csapatjátékosként. Ez valami német mentalitás?

– Azt hiszem, igen. Nyilván alaptulajdonságom is, de az a tíz év, amit kamaszkoromban Németországban töltöttem, alaposan megerősítette bennem a csapatszellemet. Azt is onnan hozom, hogy igyekszem tudatosan felépíteni az életemet.

– Azt is gyakran emlegeted, hogy mindenért keményen megdolgoztál. Ez mit jelent?

– Semmi nem hullott az ölembe. Nem választás kérdése volt, hogy kamaszkoromtól kezdve anyagilag is segítenem kellett odahaza, hanem kényszer. Anyukám egyedül nevelt minket a húgommal, zsebpénzre nem futotta. Ha bármit meg akartam szerezni magamnak, azért meg kellett dolgoznom.

– Suli mellett?

– Suli mellett. Például sokat lapátoltam iszapot.

– Mit?

– Iszapot. Olyan helyen laktunk, amelynek a turisztikai vonzereje a speciális iszappakolásban rejlett. Meghozták teherautóval a gyógyító hatású iszapot, leöntötték a hotel udvarára, nekem meg be kellett lapátolnom abba a gépbe, amely aztán átdolgozta az anyagot. De voltam újságkihordó, rakodómunkás költöztetésnél, mosogattam, pincérkedtem. Akkor azért dolgoztam, hogy elmehessek a barátaimmal az uszodába. Ha nem melózok, nem tudok elmenni.

– Szeretsz költekezni, vagy megfogod a pénzt?

– Spórolós vagyok. Nyilván azért is, mert szegénységben nőttem föl. Lépésenként haladtam fölfelé a ranglétrán, megtanultam megbecsülni a kicsi pénzt is. Emlékszem, még a zenecsatornánál dolgoztam, és kaptam egy műsorvezetői felkérést egy békéscsabai rendezvényre. Lementem vonattal, több órát zötykölődtem, és akkor szembesültem vele, hogy a gázsim jó részét elviszi a vonatjegy. Úgyhogy visszafelé bekéredzkedtem az utolsó fellépők, Bódi Gusztiék kocsijába. Ők hoztak vissza Pestre, kvázi stopposként, így megmaradt valamennyi a gázsimból. Ma már anyagi biztonságban élek, sok mindent megengedhetek magamnak, de nagyon megfontolom, hogy mire adok ki pénzt. Kamaszként addig hordtam egy cipőt, amíg szét nem szakadt, nehéz volt megszoknom, hogy korábban is le lehet cserélni. Bármilyen márkájú terméket veszek, általában nem a legdrágábbat választom, még akkor sem, ha megtehetném. A legutóbb például hónapokig tanakodtam, hogy megvegyem-e a legújabb iPadet. Nem a pénz miatt. Pontosabban abban az értelemben a pénz miatt, hogy megéri-e ez nekem, tényleg szükségem van-e rá, arányaiban nem túl drága mulatságról van-e szó. Vagy tízszer bementem a szalonba, amíg fél év hezitálás után végül megvettem. Élményekre viszont szívesen költök: szeretek koncertekre, focimeccsekre járni, snowboardozni.

– Azt hogyan fogod elérni, hogy a gyerekeid, akik beleszülettek a viszonylagos jólétbe, szintén megdolgozzanak majd mindenért?

– Ez nehéz ügy. Nyilván a párommal, Csobot Adéllal együtt szeretnénk nekik megadni minden lehetőséget: próbálják ki magukat minél több területen, hadd jöjjenek rá, miben tehetségesek, mit szeretnének felnőttként csinálni. Viszont azt is szeretném, hogy tisztában legyenek a pénz súlyával, amihez az kell, hogy már kamaszként ugyanúgy elmenjenek dolgozni, mint annak idején én.

Fotó: Merész Márton

– Számodra kényszer volt, nekik nem lesz az. Rá fogod tudni venni őket?

– Remélem. Ez jórészt nevelés kérdése. Ha bemegyek a nagyfiammal egy játékboltba, előre tisztázom vele, hogy csak egyetlen játékot veszünk. A legutóbb például kapott egy kukásautót, utána hosszasan magyaráztam neki, hogy ezért apának sokat kellett dolgoznia, tehát vigyáznia kell rá. Ha odahaza dobálja valamelyik játékát, akkor elveszem tőle, és napokig vissza sem adom, hogy megtanulja, meg kell becsülnie mindent.

– Mennyire foglalkoztat a közélet, a politika?

– Egyáltalán nem foglalkoztat. Teljesen más világ ahhoz képest, ami engem érdekel,vagy amivel a munkám során találkozom. Nem értek hozzá, azt érzem, annyira a fejem fölött történik minden, hogy nem is láthatom át a dolgokat. Csak a legszűkebb baráti körömben, négy-öt emberrel és az édesapámmal szoktam beszélgetni néha politikáról. Persze lehet, hogy tíz év múlva másképp fogom gondolni, és olyan interjúkat akarok majd készíteni, mint anno a Friderikusz. Most nincs így. Szerintem jelenleg a helyemen vagyok, azzal foglalkozom, amihez értek.

– Mi volt a legfőbb oka, hogy téged választottak az idei németországi X Faktor műsorvezetőjének?

Minden csatorna azzal a gonddal küzd, hogy szeretne új arcokkal frissíteni, de az az új arc lehetőleg egyúttal rutinos is legyen. Ez így általában nem működik. Kivételes helyzet adódott azzal, hogy ugyanaz a cég készíti a német és a magyar X Faktort, mert így tudták rólam, hogy idehaza az RTL Klubon már megcsináltam három szériát, ami ráadásul tetszett is nekik. Vagyis van benne rutinom, jól beszélek németül, és odakint még új arcnak is számítok. Ezért bízták rám a műsort.

– Ami nemrég ért véget. Mennyire elégedettek a munkáddal?

– Gondolom, elégedettek. Egyrészt pozitív visszajelzéseket kaptam, másrészt jelezték, hogy hosszú távon is látnak bennem fantáziát. Konkrétumot még nem tudok mondani, de remélem, hogy lesz ajánlatom egy új műsorra.

– Végleg kiköltöztök Németországba?

– Jövő év végéig biztosan maradunk, kint lesz a bázisunk. Ha csak a pénz számítana, nyilván végleg Németországban maradnánk, de a következő munkákat inkább az alapján szeretném kiválasztani, hogy melyik tűnik izgalmasabbnak, érdekesebbnek. Ha idehaza kapok ilyen feladatot, azt fogom elvállalni.

– A sportkommentátori szerepet például érdekes kihívásnak tartanád?

– Az régi vágyam. Imádom a focit, fiatalon igazolt labdarúgó voltam, igaz, az csak NB III-ig jutottam. Csatárt és támadó középpályást játszottam. Ma is sok meccset nézek élőben.

– Kedvenc csapatod?

– Egyértelmű: Bayern München. Vagy két éve egyszer autóval mentem Németországba, és a rádióból hallom, hogy nemsokára kezdődik az Allianz Arénában a Bayern bajnoki meccse. Mondom, próba, szerencse, odakanyarodtam a stadionhoz, és mit ad isten, volt még jegy. Úgy örültem, mint egy kisgyerek, a kezdésre már fent ültem a lelátón. Egyszer már állhattam az arénában a pálya szélén is: a Sky – ahol az X Faktor is megy – közvetíti a Bundesligát, és egyfajta promócióként meghívtak vendégnek, ott feszítettem a brazil Giovane Elber mellett, aki gyerekkorom egyik legnagyobb sztárja volt Németországban. Mekkora lenne, ha ott állhatnék a meccs előtt meg után a pálya szélén, és én kérdezhetném Lewandowskit, Ribéryt vagy Thomas Müllert. Na, az lenne a csúcs!