Semmi más nem érint ennyire személyesen

Nem biztos, hogy mindenki tudja önről, de van egy tipikusnak nem mondható hozzáállása a zenészi pályához.

Valóban, hiszen nem vagyok képes és hajlandó semmi mást csinálni a zenével, mint magát a művészetet. A tehetségemet, tudásomat nem használom annak érdekében, hogy praktikus célokat valósítsak meg, nem externális körülmények vezetnek a bennem lévő igény kielégüléséhez. Egyszerűen zenész vagyok, és tudom, hogy a zenével mit szeretnék csinálni. Mostanra megteremtettem – vagy legalábbis ezt szeretném hinni – a lehető legnagyobb szabadságfokát annak, hogy ténylegesen azt és úgy tudjam csinálni, ahogy és amikor én szeretném. Ez általában nincs így. A zenészek élete jellemzően olyan, mint az élsportolóké: kőkemény, előfordul, hogy egyik koncert annyira közel van a másikhoz, hogy gyomorgörcsöt kapsz az izgalomtól, fel tudsz-e készülni, és nincs az a luxus sem, hogy mindig olyan darabot játszol, amilyet akarsz. Rengeteg nehézség van, többek közt az is, hogy ebből miként lehet majd megélni, és ha nem lehet, akkor mit kell tenni, hogy megélj.

Ezek szerint a zenélés a hobbija is?

Sőt, egy olyan valami, amiről nem tudnék lemondani, ami nélkül nem lennék képes élni. Semmi más nem érint ennyire személyesen és mélyen, minden egyéb mehet a kukába, de közben semmilyen megfelelési vágy nem jár vele – ami talán hiba is.

Amikor először szembesült azzal, hogy a zenélés olyan, mint az élsport, azon könnyen túltette magát, és elfogadta, hogy a jó dolgok mellé ott a rossz is?

Érdekes kérdés, mert a rossz – és ezt messzemenőkig idézőjelben mondom rossznak – alkatfüggő: kinek mire van determinálva a személyisége, ki, miről képes gond nélkül lemondani, vagy hogy az ő személyes életének milyen szükségletei vannak. És nagyon sok múlik azon, hogy ki honnan jön. A normális út úgy néz ki, hogy az ember zeneiskolás, aztán zenei gimnázium, Zeneakadémia és aki ezt követi, tulajdonképpen az egész ifjúkorát azzal tölti, hogy erre az életmódra valamilyen módon felkészül. Én nyilván azért vagyok most is különc, mert engem ez elkerült, autodidakta módon kerültem be a Zeneakadémiára, önállóan készültem fel, és amikor magamtól zongoráztam, akkor az az én – jobb szó híján – polgárinak mondható életemben számított különcségnek. Amikor bekerültem a Zeneakadémiára, azt láttam, hogy ez az egész rendszer idegen számomra. Ott jó ideig egy viszonylag védett környezetben voltam, nem kellett szembesülnöm bizonyos kihívásokkal egész egyszerűen azért, mert az embert az egyetem megvédi. Viszont azt láttam, az egy nagyon szűrt, nagyon vékony réteg, akiknek sikerül utána betagozódni az aktív zenei életbe, és kérdés, hogy mindez milyen áron. De aki arra volt trenírozva gyerekkora óta, hogy ez az az élet, amit élni szándékozik, annak ez nem feltétlenül jelent semmilyen lemondást. Alapvetően persze ez lemondás, rengeteg dologra nemet kell mondanod, és csomó mindent nem is ismersz meg a minket körülvevő világból, hiszen nincs rá se időd, se kapacitásod, se érdeklődésed. És sokféle módon el lehet kallódni. Én bíztam abban, hogy elvileg alkalmas lennék a dologra, tehát van valamennyi tehetségem, és van valamennyi karizmám, de – bár ezt akkor még nem tudtam – ezt az életmódot egyszerűen nem lettem volna képes jó szívvel választani.

Többször elmondta már, hogy úgy látja: sok zenész fél Bachtól. Ehhez képest ön imádja, és szinte mindig játssza is valamelyik művét.

A félelemnek több oka is lehet, ott van például mindenki rémálma, a memóriazavar, hogy „úristen, mi lesz, ha elfelejtem, hogy mi a következő hang?”. Ami egy racionális félelem, de nálam is tud irracionális mértéket ölteni, és Bachnál ez kifejezetten indokolt lehet, mert nála minden egyes hangnak van valamilyen funkciója, tehát egy percre sem kapcsolhatsz ki, nem hagyatkozhatsz a pillanat élvezetére, mert akkor az a veszély fenyeget, hogy elveszted a fonalat, és abból utána nagyon nehéz visszavergődni. Nekem viszont pont az az izgalmas benne és pont azért esszenciális, mert Bachot tulajdonképpen nem lehet elrontani. Az a vicces, hogy egy Bach-mű, ha egy autó motorháztetején dobolnád el, az akkor is Bach maradna, és ha nagyon-nagyon rosszul játszod el, akkor azt ugyan mindenki hallja, de az is kiderül, hogy milyen minőségű a zene. Ez semelyik másik szerzőről nem mondható el. Bachnál teljesen le vagy meztelenedve, ott nem bújhatsz el semmilyen nagyon attraktív előadói gesztus mögé – mint mondjuk egy késő romantikus darabnál, vagy akár még Beethovennél –, hanem tényleg az van, amit ebből te meg tudsz mutatni. Azzal pedig érdemes számolni, hogy Bach esetében ez mindig a darab minősége alatt lesz. Ezért nagyon fontos része a képzésnek, hogy az ember hozzászokjon ehhez a fajta gondolkodáshoz, de ez teljesen didaktikus formába váltott át, tehát tényleg olyan, mint egy kötelező tornagyakorlat, amitől mindenki szabadulni akar. Ez teljesen nonszensz.

Ahhoz, hogy valakiből zongoraművész váljon, nyilván szükséges egy bizonyos szintű technikai tudás. A karizma mennyire fontos?

Előadó-művészetről van szó, és végül is a karizma az, ami kommunikál. Azzal, hogy van egy kottapapír, senki nem tud mit kezdeni, az előadó-művészetnek viszont eredendően az a célja, hogy egy halott vagy nem megtapasztalható dolgot hogyan tudsz olyan módon életre kelteni, hogy a téged hallgató emberek valamilyen viszonyba kerüljenek ezzel. Tehát én a karizma alatt azt értem, hogy képes vagy erre a fajta egyoldalú kommunikációra. Szerintem ez egy minimumkvalitás, amire szükség van, de ami egyáltalán nem elég önmagában semmire, ha ez adott, de semmi más nincs, akkor tud az ember nagyon könnyen beleesni abba a csapdába, hogy észre sem veszi, és az egész előadás egy maníros bohózattá válik. Ez egy létező jelenség, bőven vannak rá példák.

És ennek a fordítottja, amikor valaki valóban nagyon érzékeny művész és technikailag, gondolatilag abszolút felkészült, de mondjuk annyira introvertált típus, hogy nem képes ilyen módon kommunikálni a közönséggel?

Ez egy nagy kérdés, mert azt hiszem, az, hogy az ember introvertált vagy extrovertált típus-e, csak éles helyzetben derül ki. Mondok egy példát: van egy Grigorij Szokolov nevű zongorista (Szokolov legutóbbi koncertjéről előző lapszámunkban olvashattak – a szerk.), akivel nem mindenben egyezik a véleményünk, de ő a szakmát, a zongoristaságot olyan elképesztő, felfoghatatlan minőségben viszi, hogy én azt mondom, hogy ő ma a legjelentősebb élő zongorista. Szokolovnál aszketikusabb – és talán lehet az introvertált szót is használni rá – embert nagyon-nagyon keveset lehetne elképzelni. Sőt, emlékszem arra a jelenetre, hogy anno, amikor még a koncertjei a Zeneakadémián voltak, előfordult egyszer, hogy úgy rohantam ki a kapun, hogy észre se vettem őt, az „élő legendát”. Ott állt egy teljesen szürke ember szürke ruhában, nekimentem, majdnem fellöktem, és csak miután nagyon elnézést kértem – mint bárkitől, akit majdnem fellökök –, és mentem tovább, akkor esett le, hogy ez ő volt. Kint az életben soha nem venném észre, miközben hozzá mérhetően karizmatikus zongorista ma nincs a világon. Pedig semmit nem tesz azért, hogy érdekesnek tűnjön. Az egész színpadi perszónája tökéletesen introvertált, és semmilyen kapcsolatba nem lép a közönséggel, se nem mosolyog, se nem hajbókol, nem is ünnepelteti magát, egész egyszerűen elkezd zongorázni, és kétezer ember – vagy akárhány – semmi másra nem tud figyelni: gyakorlatilag transzban hallgatják. Nem tudnám megmondani, mi a titka, talán valahogy olyan mértékű és erejű a koncentrációja, hogy az sugárzik kifelé, de ezek nagyrészt szerencsére megmagyarázhatatlan dolgok. Egy Szokolov kaliberű ember nyugodtan lehet olyan introvertált, amilyen csak akar, mégis működni fog a dolog, mert a karizmája a tevékenységéből táplálkozik, nem pedig a személyes kisugárzásából.

A művészek sajátja az érzékenység. Ön hogyan éli meg a mai világ őrületét?

Elég speciális viszonyom van ehhez, kezdve mondjuk Trumppal, folytatva a koronavírussal, aztán most Ukrajnával. Már évekkel ezelőtt fejtegettem egy közeli ismerősömnek, hogy nagyon nehéz lenne pontosan megfogalmazni, mi az, amit érzek, de ahogy szétnézek a világban, van egy állandóan jelenlévő, furcsa, egzisztenciális szorongáshoz hasonló érzetem. Ezt úgy tudnám leírni, mintha egy olyan furcsa periódusban lennénk a globalizáltság és a mediatizált világ okán, ahol történelem az emberi élethez mérhető léptékben zajlik. Márpedig ehhez a humán psziché nincs hozzászokva, tehát az, hogy ilyen tendenciák zajlanak, ilyen „tektonikus mozgások” mennek végbe halandóként belátható időn belül, az egyszerűen kizökkenti az ember stabilitását. Egész biztosan töréspontok felé haladunk, mert érződött, hogy olyan helyzetben vagyunk, mint a béka, aki alatt melegítik a vizet. Valami zajlik, egy általános világtendencia, amely nem a fenntarthatóság irányába mutat. És amikor megjelent a COVID, azt tulajdonképpen úgy vettem tudomásul, mint egy viszonylag logikus fejleményt.

És most az orosz–ukrán háború.

Iszonyatosan megrázott, mindennap megráz a dolog, de azt látom, amit eddig is: annyira elváltak bizonyos kulturális vagy geopolitikai érdekek az egyes ember humánus érdekeitől, hogy tulajdonképpen majdnem azt mondom, papírforma szerint zajlik minden. Ezt egy humanistának tragédia nézni, és nagyon szomorú, hogy azt kell mondjam: nincs új a nap alatt. Azt hiszem, az egész nyugati világ hamis illúzióban ringatta magát, nem putyinilag, hanem úgy általában: ez a békés, nyugodt élet – ami itt békés és nyugodt, de egyáltalán nem biztos, hogy mondjuk Afrika kellős közepén vagy a Közel-Keleten is az – hamis, mert a világ nem így működik. Kidurrant egy illúzió, úgy, mint a 2008-as ingatlanlufi: jöttek az olcsó hitelek, aztán kiderült, hogy ez mégsem így működik. Egész egyszerűen elfeledkeztünk arról, hogy nekünk mindannyiunknak mennyit kéne globálisan tenni azért, hogy a világ valamilyen módon mégiscsak egy fenntartható mederbe legyen terelve. Ezt nem a globális felmelegedésre értem – bár nyilvánvalóan arra is –, hanem például azon autoriter tendenciák felerősödésére, amelyekről csak hinni szeretnénk, hogy tekintettel vannak a felrajzolt országhatárokra. Ezzel a hittel kell leszámolni.đĐ