Schneider Zoltán: Szörnyű, ami a független és magánszínházakkal történik
– Saját színházában, a Radnótiban jelenleg tíz előadásban játszik. Kevesellte? Ezért vállalt pluszmunkát a Rózsavölgyi Szalonban?
– Dolgoztam már itt egyszer, Für Anikóval játszottunk A pasi a szomszéd sír mellől című előadásban. Nagyon szimpatikus volt a hely, és most, amikor Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi művészeti vezetője újra hívott, nem tudtam ellenállni neki és a darabnak sem. Elolvastam Székely Csaba Semmit se bánok című drámáját, és úgy éreztem: ezt mindenképp szeretném megcsinálni. Ez már a második Székely-darab, amiben benne vagyok.
– A Radnótiban látható Székely másik műve, a 10, amely három díjat is nyert idén a Színikritikusok céhétől: megosztva a legjobb dráma, a legjobb előadás és a legjobb színházi zene elismerését is megkapta.
– Sőt, a tavalyi POSZT-ról négy díjat is elhoztunk. Ezek szerint tényleg jól sikerült az előadás. Nagyon szeretem Csaba darabjait, annyira valóságos, emberi karaktereket ír. Mintha nem is a szereplő beszélne, hanem én. A Semmit se bánokban Kormos Dominikot, a volt szekus ezredest alakítom. Valahogy rögtön jött, hogyan kellene megformálnom ezt a figurát. Eddig egyszer volt hasonló élményem, bár az filmnél. A Viszkisben a rendőrnyomozót játszottam, és még soha nem éreztem magamat annyira magabiztosnak, mint azon a castingon. Antal Nimród rendező az első próbafelvétel után azt mondta, menjünk tovább a következő jelenetre. A Semmit se bánok próbafolyamata is hasonlóan zajlott: az anyag szinte adta magát.
– Nem csak színészként vesz részt az előadásban, több kelléket is maga készített. Például azt a fekete dobozt is, amelynek fontos dramaturgiai szerepe van. Az egykori szekus tiszt ebben őrzi azokat a kínzóeszközöket, amelyekkel a politikai foglyokat vallatták.
– A szerző a szövegben csak annyit ír erről, hogy Dominik előveszi a lóca alól a fekete dobozt. Szerettem volna ehhez még hozzátenni valamit. Kitaláltam, hogyan oldjuk meg, hogy a kellék végig ott legyen a színen, de a nézők ezt csak a főhős utolsó nagy monológjánál vegyék észre. Ebben mondja el Kormos Dominik a róla elnevezett kínzómódszer részleteit, és úgy gondoltam, kell valamilyen látványosság, ami oldja a monológ borzalmát. Szerencsére Sztarenki Pali nyitott volt az ötletemre.
– Dominik szadista gyilkos, a Ceauşescu-rendszer tisztjeként, meggyőződésből kínzott halálra embereket. Az ön alakításában mégis esendő, elveszett figura, aki megpróbál jóvátenni valamit a bűneiből.
– Én nem az őrült szadistát kerestem ebben a figurában, inkább az emberi drámáját akartam megmutatni. Dominik valóban hitt a múlt rendszer népi demokráciájában, és nem volt képes szembenézni a diktatúra véres valóságával. Rendőr ezredesként azt gondolta, a rendszert védi azzal, ha leszámol a nép ellenségeivel. Az volt a munkája, hogy a meggyanúsított civilekből információkat szedjen ki – bármilyen áron. Többször el is mondja a darabban, hogy ő csak a munkáját végezte. A dráma 2006-ban játszódik. Új világ van már Romániában, Dominik magányosan él egy külvárosi panelben, nyugdíjasként tengeti a napjait. Szívbeteg, szánalomra méltó öregember. Elhagyta a lánya is, amikor megtudta, mi mindent követett el az apja a belügynél.
– A kritika felsőfokban méltatta az ön színészi alakítását. Hihetetlenül pontosan egyensúlyoz a szekus szerepében: emberközelbe hozza, de az előadás nem fordul át giccses, hamis megbocsátásba. Rögtön érezte ebben a főszerepben a nagy dobás lehetőségét?
– Soha nem a siker foglalkoztat, amikor elvállalok egy feladatot. Persze jólesik az elismerés, de nekem inkább az fontos, hogy ez jó kis csapatmunka volt. Szerencsés csillagzat alatt dolgozhattunk. Ez nem mindig adatik meg ezen a pályán.
– Gyerekkorától színész akart lenni, de csak harmadjára vették fel a főiskolára 1990-ben. Közben mit csinált?
– Az édesapám elvárta, hogy rendes szakmát is tanuljak és pénzt keressek. Két helyre tudott protekcióval benyomni, ezek közül én a telefonhálózat-szerelő szakmunkásképzőt választottam, el is végeztem. Szerettem azt a munkát is, és akkor sem hagytam abba, amikor felvettek a színművészetire, mert az ösztöndíjból nem lehet megélni. Úgyhogy éjszakánként telefonhálózatokat javítottam. Apám forszírozta a hivatásos katonai pályát is, de ezt semmiképp nem akartam. Amúgy utólag azt gondolom, jó katona lettem volna. A hadsereg és a színház között van némi hasonlóság: mindkettő hierarchikus szervezet. Az ember bekerül egy koordináta-rendszerbe, és megszabják neki, hogy mit csinálhat és mit nem.
– Színészként is engedelmesen végrehajt minden utasítást?
– Azért nem teljesen. Berényi Gábor, a Játékszín egykori igazgatója diákszínjátszó-korom óta ismert engem. Sajnos már nincs köztünk, de egyszer azt mondta nekem: „Ha egy rendező kér tőled valamit, csináld meg. A próbákon úgyis minden változni fog, és végül azt fogod játszani, amit te szeretnél. A rendező pedig azt mondja majd: »Na látod, pontosan ezt kértem!«” Egyébként nekem azzal is szerencsém volt, hogy csak harmadjára vettek föl a színművészetire, mert így kerülhettem Zsámbéki Gábor osztályába. Azzal szoktam viccelődni, hogy megvárt engem.
– Mi mindent tanult tőle?
– Például azt, hogy egy jelenetben soha nem a legegyszerűbb, kézenfekvő dolgokat kell megcsinálni, hanem új megoldásokat kell keresni. Olyat, ami még sohasem volt. De ez öncélú sem lehet: semmi sem történhet a színpadon, amit nem tudunk megindokolni. Mi voltunk Zsámbéki Gábor első önálló színészosztálya, azelőtt Székely Gáborral tanítottak közösen. Ők ketten tényleg jól kiegészítették egymást. Zsámbéki tele volt kreatív akciótervekkel, Székely pedig a lélekhez értett igazán: a darabok minden mondatához adott vagy negyven instrukciót.
– A főiskola után ön a Székely Gábor által alapított Új Színház tagja lett. Később Bálint András, a Radnóti Színház akkori igazgatója két évig unszolta, míg 2001-ben átszerződött hozzájuk. Tizennyolc éve van a társulatnál. Gondolt közben arra, hogy el kellene jönnie?
– Nem, mert jól érzem itt magam, hűséges típus vagyok a munkában, a magánéletben is, szükségem van fészekre, közösségre, ahová tartozhatok. Nyugodt ember is vagyok, nem az a lázongó, nagy álmokat kergető típus. Nem is értem azokat a kollégákat, akik arról panaszkodnak, mikor fognak végre középen állni a tapsrendben. Nekem ugyanolyan jó a kis szerep, mint a nagy. Molnár Gál Péter írta egyszer Gobbi Hildáról: ő az egyik nap főszerepet játszott a Csirkefejben, a következő előadásban meg végighúzott egy vödröt a színpadon, de azt is úgy csinálta, hogy emlékezetes maradt. Ha Gobbi Hildának ez megfelelt így, én miért ugráljak? Nem arra vágyom, hogy középpontban legyek, hanem hogy jó előadásokat hozzunk létre.
– Remek humora van, nagy anekdotázó, tévéshow-kban mégsem látni. Kerüli a bulvárt?
– Hívtak már, de nem szeretném, hogy a közönség azért ismerjen és szeressen, mert rossz tévéműsorban, celebáriumban bohóckodtam. Nekem a színház az első.
– Csakhogy színésznek lenni kiszolgáltatott helyzet. Vagy a Radnóti fészekmelege ettől is megvédi?
– A színész jövője, még ha társulati tag is, bizonytalan. De én belepusztulnék, ha szabadúszónak kéne lennem. Már az is megvisel, hogy tavaly óta a szomszédos építkezések miatt a Radnóti Színház több előadását a város különböző helyein kell játszanunk. Nekem minden előadáshoz van egy kialakított rutinom, és zavar, ha ez felborul.
– Mások szerint a rutintól megkopik a színész. Túl kell lépni a komfortzónákon. Vagy másként gondolja?
– Szerintem a komfortra szükség van, bár tényleg nem a színpadon. Ott állandóan meg kell újulni. Most a Radnótiban Hegymegi Mátéval próbáljuk a Molière – the passiont. Máté fiatal, rendkívül tehetséges, friss gondolkodású rendező. Nagyon jó vele dolgozni, de azért a próba után hadd adasson meg nekem annyi, hogy lepihenhessek fél órára, ha épp nem kell máshova rohannom.
– Mennyire foglalkoztatja a színházi közélet vagy az, hogy a taotörvény módosítása miatt kilátástalan helyzetbe kerülnek színházak?
– A Radnóti hála istennek megkapta azt a támogatást, ami a tao alapján járt neki. De az szörnyű, ami a független és magánszínházakkal történik. Ott van például a Stúdió K, kiváló művészekkel, és mégis gyűjtést kellett indítaniuk az interneten, hogy fennmaradhassanak. Ugyanakkor nem tudom, hogy én, Schneider Zoltán egyéni vállalkozó mit tehetnék a bajba jutott színházakért. Ha valaki tudja, kérem, szóljon.
– Imádja a hivatását, színházfüggő, mégis azt mondta egyszer, hogy ha lenne gyereke, nem engedné, hogy színész legyen. Miért?
– Ha olyan tehetséges lenne, mint a nap, akkor nem tiltanám. De az biztos, hogy a színészi pálya egyre nehezebb lesz. Az egyik legjobb színész barátom, Szombathy Gyula mesélte, régen a színészet arról szólt, hogy reggel elindultak próbálni a színházba, majd rádiójátékot csináltak vagy szinkronizáltak, az esti előadás után pedig éjszaka forgatták a filmeket, tévéjátékokat. Rengeteg minőségi munkájuk volt. Ma úgy végez sok fiatal színész a színművészetin, hogy fogalmuk sincs, hová szerződhetnének, mert a színházak tele vannak. Az egyetemnek kell a fejpénz, tehát minden évben ontják a pályakezdő színészeket. Sajnos lassan már azokat tekintik színészeknek, akik bekerülnek valamilyen szappanoperába, valóságshow-ba vagy show-műsorba. És ha már nem a minőség számít, hanem az ismertség, akkor ők állnak majd a színpadokon is. Tisztelet a kivételnek. Másfelől, és ezt nem panaszból mondom, a színészet emberpróbáló mesterség. Látom, hogy a feleségemnek mit kell kibírnia mellettem. Reggel eljövök otthonról, és éjjel érek haza. Egy kocsink van, az neki kell a munkájához, úgyhogy ő szokott éjjelente, előadás után autóval elém jönni félútig, hogy hazavigyen. Ezt az életformát nem sokan viselnék el. De hát ő egy csodafeleség.
– Akkor önnek feleségfüggősége is van, emellett imád főzni, kertészkedni, az asztalosműhelyében bútorokat faragni. Kész ezermester.
– Tény, hogy szeretek élni. Lehet engem gyávának tartani, amiért kerülöm a konfliktusokat és a meddő vitákat. Szerintem az élet voltaképp egyszerű: az ember felkel, elmegy dolgozni, eszik, iszik, boldog, ha szeret valakit. Aztán egyszer csak majd meghal. Persze tudom én, hogy mennyi keserűség és baj van a világban, de ha folyton ezeket darálnám az agyamban, ha utálkoznék és fröcsögnék, jobb lenne a világ? Tudok változtatni érdemben valamin?
– Ön nagyon is képes alakítani a környezetét. Három éve a Radnóti társulatának felterjesztésére megkapta a Kaszás Attila-díjat, amelyet azoknak a színészeknek adnak, akik a legtöbbet teszik a közösségért.
– Nem tudom, miért pont engem jelölt a társulatom.
– Talán mert árad a személyiségéből az emberszeretet, és megnevettet mindenkit.
– Most a színházak éjszakáján az volt a dolgom a Radnótiban, hogy legyek vidám, sugározzam a jókedvet, és ez ragadjon át mindenkire. Fogadást kötöttek a többiek, hogy képes vagyok-e ezt három napon keresztül csinálni. Én nyertem, és egy idő után azt vettem észre, hogy mindenki vigyorog körülöttem. Úgyhogy nálam a zord külső csak látszat. Egy nagy testben hedonista lélek lakozik.
