Sajtófotó, 31

Jolsvai kolléga azzal szokta kezdeni ilyenkor, hogy nahát, megint elszaladt egy év! Itt az újabb Magyar Sajtófotó-kiállítás, e nemben immár a harmincegyedik! De Jolsvai kolléga e héten moziba ment, így rám maradtak az újságfényképészek. Én viszont azzal kezdem (hogy mégse nézzek ki afféle epigonnak, aki voltaképpen vagyok), hogy az élet – ahogy másik mesterem, Vázsonyi Endre fogalmazott anno – faramuci dolog. Ez a tétel szépen igazolható az idei sajtófotó-kiállítás kapcsán is.

Igazi egyfelől-másfelől van. Egyfelől ott van ez az esemény, amely bizony mára ezer sebből vérzik. Ezt nem én mondom, hanem a fotósok mondják, akik évről évre komoly és átfogó bírálatban részeltetik az eseményt – van, aki a megcsontosodott rendszert kritizálja, van, aki a zsűrizést nem tartja megfelelőnek (pedig hát e tekintetben már sokat változott a rendszer, átlátható és demokratikus, ráadásul külföldi zsürorok felvonultatásával igyekszik kihúzni a szőnyeget a hazai érdekcsoportok alól), van, aki távolmaradásával tüntet. Idén bírálólag lépett fel a neves fotótörténész, Kincses Károly is, komoly változtatásokra biztatva a rendezőket, elavultnak és túlhaladottnak ítélve az egészet – ami azért is figyelemre méltó vélemény, mert megnyitóként hangzott el: ebben a műfajban szokatlanul kritikus hangot ütve meg. (Természetesen nem Kincsesről jut eszünkbe, hanem csak úgy, az sem egyszerű feladat, megfelelő személyiséget találni Magyarországon egy ilyen kiállítás megnyitására: legyen, ugye, tekintélyes, legyen népszerű minden irányban, értsen – valamit – a fényképezéshez, és vállalja is el a feladatot. Szerencsésebb országokban például a köztársasági elnök nyitja meg ezt a seregszemlét, ezzel is rangot adva az eseménynek. Nálunk meg például nem.)

Másfelől ott van a Nemzeti Múzeum falain ötödfélszáz kép, többségük magas színvonalú alkotás, néhány pedig tényleg lélegzetelállító: amikor a tehetség a szerencsével találkozik, akkor születik az ilyen. (Abba most ne merüljünk el, tényleg ne, hogy általában úgy van, ami nekünk szerencsétlenség, az a sajtófotósnak meg szerencse – mert ennél azért egy hajszállal bonyolultabb az ügy.) És főleg másfelől ott van a közönség, amely immár harmincegyedik alkalommal hosszú sorokban kígyózik a pénztárak előtt, amely szereti, igényli, várja ezt a tárlatot.

Akkor meg mi a kérdés?

Nádas Sándor