Rúzs, reptér satöbbi
Mit csinál egy harminchét éves középosztálybeli svéd, ha elveszíti az állását és a feleségét. (Mindkét helyen felmondtak neki.) Hát egy kicsit kifújja magát, aztán megpróbál másikat szerezni.
Pontosan ezt teszi hősünk, Valle is, csakhogy bizonyos hátránnyal indul. Egyfelől, mert van egy fia, de nincsenek tartalékai, másfelől, mert pilóta: és a légitársaságokra manapság nem járnak jó idők. Valle mindent megpróbál, hiszen csak akkor szerezheti vissza a fiát – félig –, ha megfelelő egzisztenciával rendelkezik. De hiába kilincsel, jelentkezik, levelez, minden fronton kudarc éri. Amikor meghallja, hogy az egyik fapados légitársaság női pilótát keres, végső kétségbeesésében nőnek maszkírozza magát, és így nyeri el az állást.
A többit képzelhetik. Illetve és pontosabban csak képzelik, hogy képzelik. Éppen így lehetne a mai skandináv vígjátékok (az is egy egészen külön irányzat, mint a skandináv dráma meg a krimi) lényegét bemutatni (mondjuk, az amerikai társakkal szemben), hogy miképpen dolgoznak föl egy ilyen, mára a közhelynél is közhelyesebb alapszituációt.
Mondjuk így, emberien. Az amerikai változat, ha szabad ilyen egyszerűen fogalmaznunk, utalva csak olyan klasszikusokra, mint Dustin Hoffman meg Robin Williams mozija, kacagtató volt, ez itt – bár néha a könnyünk kicsordul nevettünkben – mélyen emberi. Minden abszurditása, minden groteszksége dacára az. Hőseink mind-mind flúgosak kissé, mindegyiken van elég nevetnivaló (a társadalomfelfogásról nem is beszélve, a női kvótáról is le lesz húzva a keresztvíz), de valahogy minden extremitásuk ellenére megőrzik emberi méltóságukat – ez a skandináv vígjáték lényege, ettől lehet nagyobb a levegője, a szabadságfoka, és ettől engedhet meg magának olyasmit, amitől csak irigyelhetjük. Hogy csak egy példát említsünk: hogy valaki nőként szeret bele valakibe, de végül férfiként nyeri el a kezét.
Rendezte Marten Klingberg, a főszerepben Jonas Karlsson.
Nádas Sándor
