A romák nem háborúznak, a háború rohan át rajtuk

Hogyan ragadható meg egy nép teljes kiirtásának kísérlete játékfilmes eszközökkel? Nehezen. Mégis az egyik legfelkapottabb műfaj a holokauszt film, hol jobb, hol rosszabb darabokkal. A zsidó népirtás többszáz mozgóképes ábrázolása mégsem adhat magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, így a végső nagy katarzis mindig elmarad. Az egyén sorsának igazságtalanságára a mozinak nincs minden kétely felett álló válasza. Több mint meglepő, hogy a szabadságjogokat durván korlátozó náci eszmét a filmalkotók 2009-ig nem ütköztették egy olyan szabadelvű nép kultúrájával, amely ugyancsak a holokauszt elszenvedője volt. Ezt a magas labdát egy cigány származású rendezőnek kellett leütnie.

A történet

A Szabadság (Liberté, másik címe: Korkoro, amely roma nyelven egyedült jelent) sztorijába 1943-ban egy francia erdőben kapcsolódunk be, innentől egy kb. 15 fős roma csoport életét követjük nyomon. A 9 éves háborús árva, Claude nyomukba szegődik és meglopja őket, de ők elkapják és befogadják a fehér gyermeket. A cigányok megérkeznek egy kis faluba, ahol a szőlőföldeken szezonális munkát végeznének. A törvény értelmében kerülniük kell a nomád életmódot, így hosszabb időre letáboroznak. A Vichy rendőrség az utazások hosszát is maximalizálja, ezt a romák jócskán túllépték, de két jóakarójuk, Theodore Rosier (a falu polgármestere és állatorvosa) és Mademoiselle Lundi (a helyi jegyző és tanár) meghamisítja az útlevelekben talált dokumentációkat.

A cigányok egy baleset után hagyományos gyógyító gyakorlataikkal megmentik Rosier életét. Miután nincs állandó lakhelyük, a náci barát kormány rendelkezése alapján bebörtönzik őket, de Rosier polgármester szállást biztosít számukra és kiszabadítja őket. Később Rosier-t és Lundit azzal gyanúsítják, hogy a francia ellenállás tagjai, letartóztatják és megkínozzák őket. Közben a romákat összegyűjtik, és koncentrációs táborba szállítják. Claude, a kisfiú ugyan nem kényszerül rá, de sorsközösséget vállal új barátaival és ő is a haláltáborba kerül. A film annak a 250 és 500 ezer közé tehető cigány származású embernek állít emléket, akik a genocídium során életüket vesztették.

A film a Montreal Filmfesztiválon debütált, a kritikusok egy része szerint túl sok benne a pátosz és a cigányokat sztereotipikusan ábrázolja, egy másik része szerint viszont kerüli a pátoszt és a cigányokat olyan oldalukról mutatja meg, amelyet eddig nem ismerhettünk. A rendező, Tony Gatlif nem titkolt szándéka szerint a romák sorstalanságát és kiszolgáltatottságát mutatta be, amely az idők során mit sem változott. A közönségnek azt a kérdés szegezi neki, hogy képesek-e továbbra is egy kulturálisan sokszínű, ám kirekesztő társadalomban élni? Mit kívánnak tenni egy nép elnyomatása ellen? Ugyan a film forgatókönyve nem elég koherens, sok helyütt Gatlif sokat markolna, de keveset fog, ugyanakkor olyan erényei vannak, amelyekkel meglepő módon klasszikus holokauszt-filmeket is lepipál.

Üldözöttek, mint Claude

Tony Gatlif aztán igazán tudja, mi az az üldöztetés. Algériai (kabil) apától és roma anyától (feketelábú) származik. A kabilok a kulturális elnyomás és a gazdasági válság elől északra menekültek, majd a polgárháború borzalmaitól megcsömörlötten a környező országokba emigráltak. Algéria 1962-es felszabadulása előtt a francia anyaországból sokan érkeztek munka reményében a gyarmatra, az európaiak afrikai leszármazottait hívták feketelábúaknak. Egy kabil és egy roma feketelábú nászából született gyermek a DNS-ében hordozta azt a kirekesztettség-tudatot, amely a gyűlölt népet vérségi és kulturális alapon összekovácsolta.

De nem minden a vér, Gatlif a fehér kisfiú, Claude befogadásával ezt a sztereotípiát kívánja áthúzni. Az árva „integrálása” tulajdonképpen egy fricska a korabeli francia politikának: ti kirekesztők vagytok, mi a más nép gyermekeit is úgy kezeljük, mint a családtagokat. Miután Henri Philippe Pétain a Harmadik Francia Köztársaság utolsó miniszterelnöke lett és lepaktált a németekkel, létrehozva a Vichyből irányított kormányt, a Szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavát a Munka, család, haza váltotta fel. Milyen érdekes, hogy a francia forradalom jelmondata a korabeli cigányság mottója lehetett volna, kár, hogy egy autoriter rezsim ezeket az értékeket másokra cserélte, a hangsúly pedig egy új nemzeti közösség kialakítására helyeződött: a kívülálló csoportokkal szemben szított gyűlölet (többek között protestánsok, zsidók, szabadkőművesek, romák, köztársaságpártiak) egy paranoid társadalmat szült, amelyben a polgárok már nem tudták, ki lehet barát vagy ellenség.

Claude a film elején maga is menekül és nincs más vágya, mint túlélni. Éppen úgy, mint a romáknak, akik a lopásokért nem megbüntetik őt, hanem számkivetettségében és kiszolgáltatottságában önmagukra ismernek. Különbözik tőlük, hiszen nem ismeri a kultúrájukat, másképp öltözködik, arca sápadt, haja világos, de ezek a karakterisztikák megmaradnak külsőségeknek, csak a felszínt súrolják, a magot, a csak romákra jellemző világlátást és történelmet nem érintik. Pedig az üldöztetés logikája azt diktálná, hogy a kirekesztett csoport részben egzisztenciális félelemből, részben társadalmi sértettségből összezár, azt mondja, vigyázzatok, mert harapok! A népi hagyományok, babonák, rituálék olyan mélyre érnek, hogy ennek a cigányságnak nincs szüksége acsarkodó ellenségeskedésre, hiszen identitásukat nem a másoktól való különbözésből képzik. Ahogy a Szabadságban is elhangzik: a cigányok nem háborúznak, nincs is szükségük ellenségképre, így a háború az, amely átszalad rajtuk.

Részlet a Korkoro című filmből. Fotó: AFP

A nácik emberalatti, semmirekellő, dologtalan, veszélyes, agresszív embereknek vélték a cigányokat, nem véletlen, hogy kiirtásuk terve hamarabb megszületett, mint a zsidóké. Ugyanakkor ez a nép képviseli mindazt, amit tekintélyuralmi rendszer nem akar érteni, nem akar elfogadni, mert nem tud rajta uralkodni. Akit nem képes ledominálni, azt elpusztítja? A Szabadság című film éles kontúrokkal megrajzolt (újszerű) roma-ábrázolása nyitja meg az értelmezésnek ezt a lehetőségét. George Orwell 101-es szobájában a test megtörése kevés, a lelket is el kell ragadni. Ehhez a lelki szférához a náciknak nem volt hozzáférésük, a cigány kultúra alapjai mélyebben gyökereznek, mint a kamu tudományokkal megtámogatott náci ideológia, ezért a romák tömeges elpusztításának terve annak a beismerése is lehet, hogy vannak szolgaságra alkalmatlan, vagyis egy diktatúra szempontjából haszontalan népek.

Törvények

A németek jóindulatában bízó Vichy-kormány aktívan segédkezett az ország etnikai tisztogatásában, így a zsidókat, mediterrán országból bevándorolt meteques-eket, roma származásúakat, szabadkőműveseket és homoszexuálisokat is szívesen látták koncentrációs táborokban. A nomád életmódot nemzetbiztonsági kockázatnak tartották, így az állandó lakhellyel és meghatározott szakmával nem rendelkező, vándorló életmódot folytató egyéneket likvidálni kellett. Már a Vichy-kormány előtt életbe lépett törvény nagyfokú rendőri nyomást helyezett a romákra, az új rezsim pedig ugyanezen szövegezésű rendeletet már a cigányság módszeres elpusztítására használta fel.

A romák nem tagadhatták meg magukat. A törvény elevenükbe mart, alkalmazkodásra kényszerítette őket, ami habitusukból adódóan csak konfliktusok árán valósulhatott meg. A szarvánál fogva leláncolt bika vajon meddig maradhat bika a rabságban? A szabadságot mindennél többre becsülő sas mit kezd zabolátlan természetével egy szűk kalitkába zárva? Érdekes, de az állami bürökraták ’van sapkád, az a baj, nincs sapkád, az a baj’-típusú zaklatása csak a testet érinti, a természeti erőkkel összeölelkező szellemet, a babonák és misztikus hiedelmek spirituális szféráit nem érinthetik.

Az őrült

A film legizgalmasabb karaktere kétségkívül Félix Taloche, az őrült, kissé gyengeelméjű, de jó szándékú fiú, aki egyszerre udvari bolond és ennek a musztáng léleknek a megtestesülése. Bárkiből képes bohócos csinálni, miközben az erdő isteneivel társalog, vitustáncot jár, ha a teremtés egyensúlya felbomlik. Kétségtelen, hogy ő a tarot bolond kártyája. Rá nem vonatkoznak konszenzusos együttélési szabályok, vágya az örökös változás, ez őrültségnek vagy megfontolatlanságnak is tűnhet, pedig csak emelt fővel lépdel a bizonytalanság ösvényén, számára első a kaland, ennek van értéke és értelme.

Ez lehet a rendező értelmezésében a cigányság magva, amely a hagyományos római katolikus erkölcs felett áll. Ezért sem kulturálisan, sem vallás szempontjából nem összeegyeztethető egy intoleráns, autoriter rezsim rigid szabályaival. Ezért ítéltetett pusztulásra a cigányság egynegyede a második világháború holokausztjában, mert belőlük sohasem lehetne Pétain és a nácik által megálmodott konformista mintapolgárt faragni. A kiszámíthatatlanság veszélyes. Ez a nép képtelen indulatait háborúval levezetni, ha kalodába zárják, megbokrosodik és előbb-utóbb ki fog törni.

Ha az embertelen barbárságnak extra motivációt kölcsönzünk, majd – egy erkölcsi kontraszttal – az elnyomókat kvázi felmagasztaljuk, azzal vajon elérjük a kívánt katarzist? A film egyébként messze elkerüli ezt a mártír-narratívát, de minden rendezőnek jár egy ilyen kérdés, aki morálisan fölénybe helyezi az áldozatát. Feloldható-e az a szorongás, amit ártatlan emberek halála miatt érzünk? A faji alapú gyilkosságok láttán igazságérzetünk megtörik, a náci tudományok épp ezt a disszonanciát igyekeztek feloldani. Ha nem a származás, hanem egy ahhoz kapcsolt eszme a fizikai megsemmisítés kiváltó oka, a tett súlya nem változik, de az értelmetlenségben felsejlik az értelem, vagy annak illúziója. Lehet, hogy csak vágyálom, de legalább csökken a nyomás a mellkasunkban.

(Kiemelt kép: Részlet a Korkoro című filmből. Fotó: AFP)