Röhögés után nem eldobandó!

- Keresem a tigrisemet, Hubát.
- Írd le, hogy milyen!
- Csöndes, szemlélődő típus. Igazi egyéniség. Hűséges, nem hétköznapi barát.
- Már úgy értem, kívülről.
- Ja…

Amíg a film, mely gyakorlatilag egyívású a képregénnyel, igen ritkán tér vissza a kezdeti formáihoz (értsd: nem túl gyakori mostanság a pár perces, fekete-fehér-karcos, Lumiere-féle mozgókép-szösszenet a mozikban), addig a képregény a mai napig nem hajlandó megválni a korai idők állandó (már-már egyetlen) rámájától, az ún. comic striptől.

Igaz ugyan, hogy ebből nőtte ki magát, és (nem kevéssé a korai kiadók éleslátásának köszönhetően) lett, vagy inkább hízott fel végül a húszas években comic book-á, de ettől függetlenül az egysoros, folytatásos, három-négy kockából álló, általában csattanóval végződő csíkok minden gond nélkül fellelhetőek a korunkbeli napilapok hátsó oldalain.

Sőt, a műfaj már a személyijét is megkapta, alkoholt is ihat (láthatóan iszik is néha): nagykorúságát, férfiasabb vonásait, mélyebb, komolyabb tónusát olyan szerzőknek köszönheti, mint a bohókás, gyerekes-kutyás sztorikat a Peanutsban (miszerint Snoopy) pszichológiai nyavalyák kislexikonjává gyúró Charles Schultz; vagy a Maus későbbi szerzője, Art Spiegelman; vagy mai hősünk: Bill Watterson.

Az 1958-as születésű Watterson – aki a fejét a politológia-szak elvégzése után adta csak képregény-rajzolásra – 1985-ben indult sorozata a tipikusan „egyszerű, de muris” alapszituációból indul ki. Van ugye egy tőrőlmetszett, kócos-szőke kisklambó, akinek a legbecsesebb tulajdonát egy, a jelenlétében meg-megelevenedő plüsstigris képezi.

Sülhetne ebből kifelé valami beszélő-állatos, Garfield-hangú, súlytalan kis semmiség is, de szerencsére erről jelen esetben szó sincs: a Kázmér és Huba (eredetiben Calvin and Hobbes – v.ö.: Kálvin János, a predesztináció, vagyis az előre elrendeltetés elvének atyja; valamint Thomas Hobbes, angol filozófus, a Leviatán szerzője, s aki szerint ugyebár „az emberi élet magányos, csúnya, állatias és rövid”) csak abban az esetben hasonlítana a Garfield képsorokhoz, ha drabális, vörös macskánk Ubul kutya két vegzálása között azon morfondírozna zabálás helyett, hogy ugyan van-e Isten, és ha van, akkor vajon szereti-e a lasagna-t.

Watterson eleinte nemigen keveri a műfajokat, a bölcseletet (leginkább a kiadójának intésére) ráhagyja másra. Azonban – ahogy az a Vad Virágok Könyvműhely időrendileg korrekt strip-gyűjteményéből is kitűnik – nem sokáig bír magával: egyre többször lop színt a rendszerint fekete-fehér kockákba valami csöndes, az égbolt felé pislogó merengés. Ami, tegyük hozzá, igen jól passzol egy kissé hiperaktív, láthatóan magányos, de jófejű hatéveshez, kit a képzeletében megelevenedő (!) tigris-haverja rendre plezúrosra ver szét.

És éppen ebben rejlik a Kázmér és Huba csíkok varázsa: élvezhető magában, egy napra egy csík, kitűnően illik a Metró újság hátsó lapjára, de amennyiben egy picit jobban odafigyelünk, és átrágjuk magunkat a már itthon is fellelhető, kitűnő kiadáson, be kell ismerjük, hogy azért jóval több is lehet ez egyszerű, ám felejthető mókánál. „Röhögés után eldobandó!”, hát dehogyis.

Kázmér és Huba úgy váltak az évek során észrevétlenül a pop részévé, hogy közben pont azt vesézik rendre, hogy ez az ún. popkultúra vajon valójában mitől is ennyire sekélyes és elcseszett. Ám Watterson – miután bebizonyította, hogy igenis belefér az Élet, a Világmindenség, meg Minden szorosan vett három vagy négy kockába – 1995 december 31-én egy utolsó panellel lezárta a mesét. A tíz év alatt kiharcolta magának figuráinak jogait. (Így lehet az, hogy nemigen bólogat egyetlen Hubára hajazó plüsstigris sem a Zsigulik hátsó ablakában) Az autógrammok osztogatásától mereven elzárkózik, a siker meg a csillogás láthatóan mit sem érdekli.
Gyereke, az nincs.

- Kázmér és Huba
Vad Virágok Könyvműhely, 2007 -