19:00 - 20:00

JÖN: Halló, itt vagyok!

Szilágyi János műsora

Rock, életfogytiglan

Gáz van, babám. Ez a címe Bródy János hét végén megjelenő új nagylemezének, amelyről elsőként a 168 Órának adott nagyinterjút. A címadó dalból kiderül, hogyan változhat meg a szabály: „aki nem lopott, az nem nyert”. Több nóta témája, hogyan hamisítják a múltat, és megint rádöbbenhetünk: a „szemétdomb a szemét otthona, a tisztaság az ellenség szava”. Az interjúban az is szóba került, hogy a Szörényi–Bródy páros miért találkozott Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával. Voltak, akiket kiakasztott, hogy a hazai rock klasszikusai közös fotón szerepeltek a tisztségviselővel, aki az irodalom után a popzene megújításának állami stratégiáját is elkészítette.

2020. szeptember 11., 10:00

Szerző:

Az egész pályádat végigkísérte egy kettősség. Miközben mindig te voltál, aki a legkeményebben szólt be a hatalomnak – 1973-ban rendőri felügyelet alá helyeztek érte –, újból és újból feltámadt benned az érdekvédői buzgalom, a szakma nevében emberöltők óta te tárgyalsz a hatalmasokkal. Sikeres érdekvédő vagy?

Voltak kudarcaim. A helyzet az, hogy több mint ötven éve, azóta, hogy Szörényi Leventével megírtuk az első magyar nyelvű beatdalokat, a mindenkori hatalom elsőként mindig minket keresett meg, ha kezdeni akart valamit ezzel a műfajjal. Ha pedig a véleményünket kérdezték, mindig elmondtuk, én még egyszer sem tértem ki a párbeszéd elől. Miért tettem volna most másként? Bár ma már nem vagyok a szakma sűrűjében, de most is érdekel ennek a műfajnak a helyzete. A műfajé, amelyről Demeter Szilárd azt mondja, hogy az a nemzeti kultúra része, súlya pedig a könyvszakmához mérhető. Ebben pedig egyetértünk. Ráadásul az ő kezdeményezése az elmúlt tíz évben az első, amelyik végre adni akar, és nem csak elvesz. Hiszen az, ami a szakmának eddig jutott, csak a töredéke volt annak, amit az állam elvett például az üres hordozók díjának formájában.

Fotó: Marton Meresz

Megbocsátottak már a rajongóid?

Nem tudom pontosan, hogy kik a rajongóim, ráadásul azt sem éreztem, hogy megharagudott volna rám az a közönség, amelyik valóban jár a koncertjeimre. Igen, volt néhány liberális értelmiségi, aki nagyon élesen reagált erre a találkozásra, és őket is megértem, hiszen a lelátón mindig jobban tudják, hogy mi folyik a pályán.

Mindenesetre a popzenész-szakszervezet 1981-es alapításától kezdve az Artisjus-elnökségen keresztül gyűlt az élményanyagod a Képmutatók című, egyelőre még be nem mutatott „muzikomédiádhoz”. Ez a rockopera, amelyet Kocsák Tiborral Bulgakov drámája nyomán írtál, a művész és a hatalom viszonyáról szól, Molière és XIV. Lajos példáján keresztül.

Az alaphelyzet az, hogy a Tartuffe című darab az udvarban kiveri a biztosítékot, és betiltják. Molière pedig szeretné elérni, hogy mutassák be újra. Hogy a háttér kacifántosabb legyen, Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése című színművét, amely a mi darabunk alapja, 1936-ban bemutatták, majd nemsokára betiltották. Mi egyelőre nem jutottunk el a bemutatóig sem. Mindenesetre a művész és az uralkodó viszonya nagyon bonyolult kapcsolatrendszer, amióta világ a világ. A művésznek mindig is kellett a hatalom pártfogása, de az okos hatalom azt is tudja, hogy neki is szüksége van a művészekre, még ha nehéz is boldogulnia velük. Mert ahol korlátozzák a művészek szabadságát, ott megáll a társadalmi innováció, ami egy nemzetnek sem érdeke.

A napokban, pontosabban vasárnap jelenik meg az új cédéd, persze szokás szerint az is tele van közéleti utalásokkal. Te még a 75. életévedben is az a rocker vagy, aki azt hiszi, hogy a világ megváltoztatható háromperces dalokkal?

A háromperces dalokat nem szabad lebecsülni, mert az énekelt ritmusos szövegek minden más műformánál jobban kötődnek az emberi lélekhez. Talán azért is lettem zenész, mert abban a korban voltam lázongó fiatal, amikor dalokban tört fel a máshol elfojtott érzelem és a társadalmi változás reménye. Az idők változnak, az internetre épülő digitális világban már nemcsak a zene terjed határok nélkül, hanem a dalok varázsa is még mindig működik. És bár a valamikori lázadók többségére már illik a nyugger jelző, (angolul dzseggernek ejtik), sokan őrzik még a régi lángot, és hűségesek maradtak régi önmagukhoz.

Az irodalmi Nobel-díjas Bob Dylan jövőre nyolcvanéves lesz, de még az idén is írt olyan számot, amely a slágerlisták élén landolt.

Nem esik rosszul, hogy Dylant hozod szóba, amikor rólam beszélgetünk, de én saját magamat inkább valahol a Bob Dylan, John Lennon és Lagzi Lajcsi által képezett háromszögben helyezném el – mindenki eldöntheti, hogy melyikhez gondol közelebb.

Az új lemezről kivételesen nem mondtad, hogy ez lesz az utolsó. Pedig már a 70. születésnapodra kiadott Illés szekerén megjelenése után is közölted, hogy ezután már csak nyugger leszel, aztán jött a Ráadás és most a Gáz van, babám. Akkora a gáz, hogy nem hallgathattál?

Én tényleg azt gondoltam, hogy az Illés szekerén című, nagy gonddal összeállított albummal lezárhatom a pályafutásomat. De annak a visszhangja, sikere ráadásokat követelt. A hetvenedik születésnapomra az Arénában megrendezett koncert pedig olyan fantasztikus és felemelő élmény volt, hogy megéreztem, amíg engem a közönség a színpadon szeretne látni, addig jogom sincs lelépni onnan. Nincs művész, aki képes lenne visszavonulni, amíg a közönsége marasztalja. Mondjuk, amíg erre nem kényszeríti külső körülmény, vagy egyszerűen a fizikai állapota.

Akkor ez a műfaj életfogytiglani ítélet. De gondolom, arról is szó van, hogy több mint ötvenöt éve írsz dalokat, ezt aligha lehet elhatározás alapján abbahagyni.

Persze, új dalok mindig születnek, de én a mikrobarázdás nagylemezek korszakában nőttem fel, és akkoriban ezek a nagylemezek határozták meg egy-egy előadó helyzetét és rangját. Ezeken az LP-ken érkezett az üzenet Magyarországra is a hatvanas években egy új generáció életérzéséről. Arról, hogy lehet másként is élni, lehet szabadnak lenni. Szerintem a kultúrában a rockzenét hordozó mikrobarázda volt az első globális szabvány. Azóta megváltoztak a zenehallgatási szokások, és a fizikai hanghordozók visszaszorultak, a dalok inkább a közösségi hálón, letöltési szolgáltatásokon keresztül terjednek. Ilyen körülmények között egy olyan albumnak, amely 12 új dallal jelenik meg, már nem sok reménye van arra, hogy a szerzők által eltervelt összeállításban és kompozícióban, a régen megszokott ceremónia keretében hallgassák meg.

Pedig az új Bródy-albumot megint haza lehet majd vinni „csillogó fekete lemezen”.

Tény, hogy a GrundRecords kiadó tulajdonosa, Bene Attila szinte megszállottja a bakelit-, azaz vinylkorongoknak. A menedzserem, Mentler Krisztina pedig azt ajánlotta, hogy a CD és az LP egy időben jelenjen meg. Így aztán már hónapokkal ezelőtt be kellett fejeznünk a felvételeket Kirschner Péter stúdiójában, és nem igazán szerencsés, hogy a COVID második hullámában kerülnek forgalomba. Egy megváltoztatott sor jelzi csak, hogy a felvételek idején már betört a pandémia. Ezért is tettük lehetővé, hogy online is megrendelhető legyen a grundrecord.hu oldalán. Halványan, de azért él bennem a remény, hogy lesz, aki úgy hallgatja végig, mint egy régi nagylemezt, először az A oldalt, aztán egy kávé vagy egy pohár bor után jöhet a B oldal. És a végén kicsit elgondolkozik, mit is akar üzenni ez a rezignált nyugger.

Fotó: Marton Meresz

Szinte nincs olyan dal ezen a cédén, amelyben ne lenne valamilyen klasszikus idézet. Egy régi szám végére bekúszott a Szózat egy fordulata, de van József Attila-, sőt Hegel-aforizma is. Ismerője és népszerűsítője vagy a magas művészetnek, miközben sokszor elmondtad: a szövegírást nem tartod költészetnek. Tényleg nem?

Nehéz határozott igent vagy nemet mondani, mert a művészetnek nincsenek mereven meghúzott határai. Az viszont tény, hogy én a szórakoztatóiparban nőttem fel, és elsősorban dalszerzőnek tartom magam. Annak a közönségnek játszom, amelyik megveszi a lemezeket és eljön a koncertekre. De van bennem némi térítői buzgalom, hogy ne csak azt adjam, amit az emberek szeretnek, hanem azt is, amit szeretniük kellene. És nem középiskolás fokon.

Idősebb orvoscsoporttal nyaraltam egy épületben. Egy este születésnapi bulit tartottak, és órákon át régi Illés-számokat énekeltek. A rockzene és az életérzés, amelyet a hatalom eredetileg nyugati kultúrszemétnek minősített, jelentős részben általad épült be a magyar kultúra szövetébe. Azért ez valami, ha akarom, talán művészet.

Ma már talán nincs olyan kultúrpolitikus, aki el ne ismerné: a rockzene is a nemzeti kultúra része. Ha pedig az, akkor a szerzőknek, előadóknak felelősségük, hogy a produkciók ne csak szórakoztassanak, ki-ki a maga módján mutassa fel azt a valóságot, amit legjobb meggyőződése szerint igaznak tart. Ez pedig már tényleg a művészet felé hajló feladat. Szokták rólam mondani, hogy olyasmi vagyok a mai világban, mint régen Tinódi Lantos Sebestyén volt: krónikása azoknak az évtizedeknek, amelyeket megéltem.

Emblematikus személyiség lettél, akit ezért hol rendőri felügyelet alá helyzetek, hol meg Kossuth-díjat adtak neki.

Miközben szerintem én semmit sem változtam. Végig ugyanott álltam a forgószínpadon, hol rám esett a fény, hol elfordult rólam. Hol jobbról, hol balról világítottak, én meg csak énekeltem a magamét.

A lemezen több dal is szól arról, hogy „ki tudja, mit hoz még múlt”, zajlik a megtörtént események átírása. Ez olyan jövő képét festi fel, amikor már nem lehet tudni, hogy igazából mi történt.

Szokták mondani, hogy aki nem ismeri a múltját, annak nincs jövője. Úgy tűnik, hogy a múlt még soha nem volt ennyire bizonytalan, és így a jövőben is bármi elképzelhető. Én viszont nem hiszem, hogy az emberiség évezredes álmai a 21. században elvesztik érvényességüket, a magam részéről még mindig a polgári demokráciát, a köztársaságot tartom a leginkább életrevaló társadalmi közösségnek.

Az István, a király ma iskolai tananyag, augusztus 20-án a kormánytévé kötelező darabja. Igazi klasszikus. Számomra ez a rockopera az ócska urbánus–népi ellentét meghaladásának üzenete is volt. Így szimbolikusan is fájdalmas volt, amikor Szörényi Leventével szétesett az együttműködésetek. Évtizedeken át drukkoltam, hogy írjatok még együtt valamit. Hiába?

Leventével azért összefutunk néha, de amikor felmerül valamilyen közös munka lehetősége, mindig az az eredmény, hogy mi már megtettük, amit megkövetelt a haza. Az István, a király újabb bemutatóin már úgy jelenünk meg, mint elvált szülők, akik büszkék a közös gyermek teljesítményére. És ez a rockopera tényleg szép pályát futott. Talán sikerült látványos és szórakoztató formában felmutatni és megértetni, hogy a haza és a haladás szembeállítása csak tragédiához vezethet, hogy a hagyományőrzőknek együtt kell működniük a megújítókkal.

Az István, a királyt az állami tévé nem győzi ismételni. De mi van az új dalaiddal? Nem vagy te véletlenül betiltva a közmédiában?

A helyes szóhasználatra nagyon kell figyelni, mert bizonyos szavaknak jogi értelmezési lehetőségük is van, és a helytelen kifejezések alkalmazásának súlyos következményei lehetnek. Maradjunk annyiban, hogy azt tapasztalom, a rendszerváltás óta írott dalaim nem szerepelnek a közpénzen finanszírozott műsorszórók adásaiban.

A lemez borítóján egy falon jelennek meg a dalok címei. Láthatom graffitinek, de ha úgy akarom, akkor ez már az „írás a falon”. Furcsa viszont, hogy lemondás árad a cédé utolsó számából: „kerüljük inkább a harcot, hisz kudarcunk volt már elég”. Pedig nem kerülöd. A te minikoncerted vezette fel a múlt héten a civilek melletti tüntetést a színművészeti egyetem előtt.

Természetesen együttérzéssel figyelem, hogy mi történik, és sok más zenésztársammal együtt én is kiállok az SZFE függetlensége és autonómiájának megőrzése mellett. Megértem, hogy a végsőkig elszánták magukat, mert alapjában véve az életükről van szó. Sőt, mindannyiunk életéről. Engem igazán elszomorít, hogy a mi hazánk kompországa ahelyett, hogy a történelmi lehetőséget megragadva kikötött volna a nyugati parton, megint kelet felé sodródik. Ennek minden tragikus társadalmi és gazdasági következményével együtt. És persze nagyon izgalmas, hogy erre hogyan reagál a legfiatalabb, az új generáció. Hajlandó-e elfogadni ezt, miközben a legnagyobb és legnemesebb magyar lelkek mindig azt kívánták, azért dolgoztak, sőt volt, hogy az életüket is azért adták, hogy Magyarország a szabad európai államok szövetségének tagja legyen. Szent István királyunk óta tudjuk: a magyarság felemelkedése csak az európai kultúrán belül lehetséges.