Rippl-Rónai 150

Húzom a számat. Lehet pedig, hogy nem kéne. Lehet, hogy a helyieknek van igazuk, hogy a még nem teljesen elkészült Együd Árpád Művelődési Központba vitték ünnepi Rippl-Rónai-kiállításukat. Lehet, hogy nem is vihették volna máshová, de kétségtelen, hogy az üres, rideg, félkész terek nem alkalmasak a ráhangolódásra. Rippl-Rónainál kevesebb festőt tudok, akinek ennyire életszerető képei volnának, akinek életműve nem arról szólna, hogy a létezés fantasztikus dolog, hogy jönni-menni, enni, aludni, napozni, beszélgetni vagy szeretni (nőt, tájat, vörösbort) jó: egy ilyen életművet egy ennyire, mondjuk így, steril környezetbe helyezni nagyon szerencsétlen dolog.

De lehet, hogy mégis nekem van igazam. Hát hogy nem lehetett tudni már évekkel ezelőtt, hogy idén lesz a Rippl-Rónai százötven éves? Hát készüljön már el akkor rendesen az a kultúrház, ahol bemutatni akarjuk! Legyen rendben az a tér, ahová a festő művei kerülnek.

Pedig a helyiek igyekeznek erősen: százhúsz munka van kint, a falanszterszerű térben, a szigort fényképek és magyarázó tablók, sőt még egy szalongarnitúra is igyekszik enyhíteni. (Kevés sikerrel.) Az elmúlt években annyi Rippl-Rónait láthattunk (egyedül vagy társaságban), hogy nehéz újat mutatni. (Egyesek szerint többet is, mint amennyi eredetileg készült: túl jól fest holtan, mondaná Tandori.) A kaposváriak, érthetően, a helyi munkákra koncentrálnak, de azok is túlságosan ismertek ahhoz, hogy a reveláció erejével hassanak: ehhez képest a fő művek egy része hiányzik, pedig van itt kép számos helyről, még ritkán jelentkező magángyűjteményekből is. (Az egy külön történet, ki hogyan viszonyul magánvagyonához. Van, aki bátran vállalja nevét, van, aki titkolja, és van átmeneti megoldás is. Dr. M. I. például a megnyitás előtt gondolta meg magát, hevenyészett javítása elárulja, induláskor teljes nevével szerepelt.)

Az őrzők-védők viszont éberen őrködnek a fényképezés tilalma fölött. Jobbára sikerrel.