Retrospektív dzsessz
Jazz-standard (ejtsd és írd: dzsessz-sztenderd) bármi lehet. Lehet a Volgai hajóvontatók dala (ahogy Benny Goodman mutatta), Brahms egy magyar tánca (ahogy Oscar Peterson zongorázta), a Szomorú vasárnap (amelyet Billie Holiday is volt kedves túlcsordulón elénekelni) vagy akár de Falla Tűztánca (ahogy Buttola Ede Radiola Tánczenekara szerette, ’38-ban).
Mint látszik, sokan törekedtek rá, hogy dzsesszörökzölddé tegyenek ezt-azt, akármit, bármi tetszetőst. És tették ezt sikeresen meg sikertelenül, provokatívan vagy finoman körbelesve, környezetükhöz alkalmazkodva. Esetleg fél szemükkel az el nem múló örök nosztalgia tárgyát figyelve.
David Murray tenorszaxofonos szíves és 1983-as közlése szerint a dzsesszzenének mindig szvingelnie kell. Az emberek ugyanis nem szenvedni szeretnének a muzsikában (szenvedtek eleget Ronald Reagantől, magyarázta), hanem szabadulni a bajoktól. Szórakozni akarnak: szórakozni köz- és önfeledten, kilépni saját életükből, és elmerülni mások távolba vesző, egzotikus, nyugalmasnak tűnő életében, vagy bekukkantani elmúlt korokba. Felejteni szeretnének tehát, és ezért mintha emlékeznének. „Boldog békeidőket” rebegnek-sóhajtanak, és nosztalgikusan a sejtelmes kilencszázhúszas–harmincas és további évekre gondolnak, amikor csak szólt, csak szólt az enyhet adó-andalító, üdítő és nyugtató szvingzene.
Így született meg a retroszving, a szórakozva szórakoztatás új szakága. Illetve a tradíciók előtt hódoló, az irányzatokat egybedolgozó, valamiféle történeti fejlődést felmutató retrospektív dzsessz. Ilyen Balázs Elemér Always That Moment című két albuma (az első még 2000-ből, a második meg mostanából), amelyekről a Halálos tavasz, a Csak a szépre emlékezem vagy a Hol van az a nyár mint dzsessz-sztenderd felhangzik. Jó mulatság, profi munka.
