Rekviem a kabaréért

A honi kabaré egyik utolsó nagymestere alapvetően komoly ember. Kalmár Tibor vicclapok helyett angol nyelvkönyveket olvas, és sosem volt kicsapongó.

– A „volt” menyasszonyommal élek, aki ötvenhárom éve a feleségem – élcelődik azért pesti otthonában.
Leginkább a humort veszi komolyan, abban ő sem ismer tréfát. Fél évszázados pályáján megtapasztalta: könnyű műfajban csak megbukni könnyű. A Vidám Színpadon rendezett előadásaiban – mások mellett – Alfonzó, Kabos László, Kazal László, Kellér Dezső, Kibédi Ervin, Salamon Béla lépett föl. Emléküket ma már leginkább archív képkockák őrzik. Kalmár Tibor több száz tévéjelenetben is megörökítette kedvenc művészeit.
Amúgy szívesebben mesél példaképeiről, mint önmagáról. A Vidám Színpad állandó szerzője volt Királyhegyi Pál. Művei mementói annak, hogy a borzalmakat iróniával is túl lehet élni. „Pali bácsi” egyik klasszikusa: „Angliából kerülő úton, Lisszabonon át jöttem haza, nehogy lekéssem az utolsó auschwitzi gyorsot.” A náci munkatáborok foglya volt Alfonzó, „Kiskabos” és a társulat dalszövegírója, G. Dénes György, azaz Zsüti is. Úgy látszik, pokolra kell annak menni, aki szívből akar nevettetni.

Háborús abszurd

Kalmár Tibor 1932-ben született Budapesten, zsidó családban. Komédiásvénáját örökölte: nagyanyja testvére a Népszínház primadonnája volt, férje bonviván. Ám Tibor szülei „civilek” voltak: apja fogtechnikus, édesanyja varrónő. A fiú mindennap moziba járt húgával. Chaplin filmjein „mulatták át” a fasizálódás éveit. Tibor filmszínész akart lenni. De a történelem komorabb forgatókönyvet írt. Szálasi hatalomra kerülése után Kalmárékat is csillagos házba vitték. Egyik nap a nyilasok összeterelték a lakókat: tudták, mi vár rájuk a Duna-parton. A menetet aztán a gettóba irányították; „ennyin” múlt az életük. Harmincan zsúfolódtak össze egy kis szobában, Tibor a gardróbszekrényben aludt, húga a fürdőkádban. Egyszer egy német tiszt állított be hozzájuk, katonaszökevényként menedéket keresett. A háborús abszurdban zsidók bújtatták a nácit.
S bár aztán a szovjet csapatok felszabadították a gettót, a veszély nem múlt el. Az oroszok „gyevuskákra” vágyva járták a házakat. Tibor apja tetőtől talpig gézbe csavarta a feleségét: a katonák egy ujjal sem nyúltak a „súlyos sebesülthöz”.

Nem sokkal a harcok vége után a fiú újsághirdetésre bukkant: „Lakner bácsi gyerekszínháza szereplőket keres.” A húgával együtt jelentkezett. Rendszeresen vendégszerepeltek a Vígszínházban, az operettben. A kölyöktársulat néhány tagját, köztük Harkányi Endrét és Kalmárt beválogatták Radványi Géza Valahol Európában című filmjébe. Tibor egymondatos szerepét – „Tudja a rosseb!” – olyan átéléssel mondta, hogy „alakításán” mindig felnevettek a mozikban.

A Színművészeti Főiskolára 1950-ben vették fel. De nem színész szakra. Akkoriban a kommunizmus lelkes híveként úgy gondolta: rendezőként nem kell annyi szöveget bifláznia, több ideje lesz a „nagy eszmét” tanulmányozni. Hamar szembesült a diktatúra valóságával: csak „keményvonalas” szovjet darabokat játszhattak.

A növendékek közül többen följelentették tanáraikat, Marton Endrét, Simon Zsuzsát, mondván: elnyomják a munkásfiatalokat. Akiknek persze nem a származásukkal volt baj, hanem a tehetségtelenségükkel.
Kalmár főiskolásként segédrendező lett Marton mellett a Nemzetiben. Közös munkájukból, az Uborkafa című szatírából botrány lett. Urbán Ernő darabja a párt kötelező „szőrbegyűjtési rendeletét” figurázta ki. A gazdáknak központi utasításra meg kellett kopasztaniuk állataikat, s beszolgáltatniuk a prémeket. Urbán színművében fellázadtak a parasztok: a rendelet kiagyalóit kopaszították le. A bemutató viharos sikert aratott – Rákosi tombolt. A népfölkelést kihúzatta a szövegkönyvből.

Vidám Színpad

Kalmár Tibor diploma után a Déryné Színházban rendezett hat évig: Schillert, Dosztojevszkijt, Osztrovszkijt. Majd Fejér István, a Vidám Színpad igazgatója hívta a társulatához: az ajánlatnak nem tudott ellenállni. 1960-ban debütált ott első kabaréjával. A Mindent egy helyen konferansziéja Darvas Szilárd volt, a Házmesterdalnokok operaparódiáját Kazal énekelte. A papa helyezkedik című jelenetet Kellér írta. Egy fiatal házaspár baráti látogatásra várja a párttitkárt, akitől a férj előmenetele függ. Apósát mindenáron moziba akarja zavarni, mert attól tart, a régi vágású öregúr olyasmit mondhat, ami kivágja a biztosítékot az elvtársnál.

A papát Salamon Béla alakította. Imádta a közönség, noha abszolút antiszínész volt. Soha nem járt színiiskolába, éneklő beszéde a magyar nyelv minden szabályának ellentmondott. Mégis szállóigévé vált: „Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!”
A Vidám Színpad nagy nevettetői között nem volt rivalizálás. Mindenki tudta, hol a helye a rangsorban. Legnagyobb tekintélye Salamonnak volt. Halála után Kabos László lett a kabaré szupersztárja. A Vidámhoz tartozó Kis Színpadon nem lehetett bemutatót tartani nélküle. Kabos szolidáris kolléga volt. Ha úgy érezte, társa jelenetéből hiányzik a slusszpoén, nem nyugodott, amíg a legjobb csattanót meg nem találta neki. Magánéletében is örökké mókázott.

A társulat másik oszlopa, Kazal László a színpadon kívül nem volt nevettető fenomén. Inkább komor, csendes alkat. Akár Kibédi Ervin, aki a rosszkedvét nem egyszer alkoholba fojtotta. Benedek Tibor, ha csak megszólalt, röhögött a publikum. Súlyos depressziós volt, önkezével vetett véget életének. Van abban igazság, hogy a humoristák nehéz lelkű emberek. De abban is: a kabaré a nagy egyéniségek műfaja.
Alfonzót nemcsak a nézők imádták, a szakma is. Mindenkit ugratott. Újságjába mélyedve üldögélt a színészbüfében, s ha valaki belépett, nem létező, epés kritikákat „olvasott föl” róla a lapból. Õ sem tanult színi mesterséget, de a paródiáról mindent tudott.
A vidám műfaj politikai szelep volt a diktatúrákban. Békeffi László ’44-ben bejött a színpadra egy hatalmas Hitler-képpel: „Fel kéne akasztani...” Kalmár meséli, a Vidám Színpad minden főpróbája előtt pártdelegáció érkezett. A cenzorok abba is belekötöttek, ha az egyik szereplő vörös nyakkendőben játszott negatív figurát. A bemutatók után nem jöttek többé, instrukcióikat a rendező nemigen tartotta be. Kalmár Tibor úgy véli, a kabaré alapvetően ellenzéki műfaj. A társadalmi közérzet pontos diagnózisa.

De a legaggasztóbb kortünet, ha már a humor sem fontos. A nevettetésben korszakváltás zajlott le. Kellér és Darvas Szilárd konferanszai annak idején kedélyes elmélkedések voltak. Manapság egy poéngyárostól azt várják, hogy szakmányban ontsa a vicceket. A szórakoztatás iparosítása a gatyaletologatós show-knak kedvez. Minél csillogóbb a dizájn, sokszor annál alpáribb a tréfa. A kereskedelmi televíziózás a humortalanság új csatornáit nyitotta meg. Kihalt a nagy nevettetők generációja, s a nézőszámnövelő ripacskodáshoz nem kellenek igazi egyéniségek.
Kalmár Tibor 2003-ban jött el a Vidám Színpadtól. A teátrumnak ma Centrál a neve, kabarét nem játszanak benne.

A rendezőnek „találmányai” is vannak. Például a telefonviccmondó. Egykor százezrek tárcsázták a nevetés vonalát. Õ indította el a Pesti Vicc lapot, amelyet idővel megszüntettek. Pedig az újság humorkampányai népszerűek voltak. Kalmár levélben fordult a parlamenti frakciókhoz ’97-ben: küldjék el képviselőik kedvenc vicceit. Torgyán József így válaszolt: „Magyarországon az emberek túlnyomó többségének nincs alkalma és oka humorra. Elszomorító az az országállapot, amibe a Horn–Kuncze-kormány belesodorta a magyar népet. Mint a Független Kisgazdapárt elnöke őszintén remélem, sikerül majd visszaadnunk a magyar emberek életkedvét és fogékonyságát a vidámságra. Bort, búzát, békességet!” Egyetlen frakció volt, amelyik nem reagált a felkérésre: a Fidesz.
A rendező tart az öniróniára képtelen emberektől. Peterdi Pált idézi: „Akinek van humora, mindent tud. Akinek nincs, az mindenre képes.”

Rejtőtől Hofiig

Kalmár ötlete volt az is: legyen a humornak világnapja. Javaslata az UNESCO elé került: elvetették. Viszont a magyar humor tiszteletére – június 25-én, Karinthy Frigyes születésnapján – immár második éve szerveznek ünnepségeket. Ezt is a rendező kezdeményezte. A Terror Háza megnyitása után indítványozta: hozzák létre a Humor Házát is. Rejtőtől Hofiig mindenkinek lehetne ott állandó emlékkiállítása. S bár a kultúrpolitikusoknak tetszett a terv, pénz még nincs rá.
Noha a történelem sokszor bizonyította már: ha egy ország a nevetésen akar spórolni, sokszorosan megfizetheti az árát.