Puskás népe

A dokumentumfilm a cigány munkanélkülieket mutatja be vashulladék-lopás és guberálás közben – szinte élőben közvetíti, ahogy a helyi polgármester kilakoltatta és elkergette a munkájukat vesztett ózdi cigányokat. A dokumentumfilm egykori szinopszisa 73 percnyi döbbenetet előlegezett meg a szegények háborújáról. Almási Tamás akkor úgy gondolta, a film nem is a cigányokról szól, hanem a jogállamról, amelyben mindez megtörténhet.

Mit várt a film bemutatásától 1994-ben?

Azt gondoltam, hogy megáll a nap, nem lesz holnap, visszafelé repülnek a madarak. Tévedtem. Mindent elképzeltem, csak egyet nem: hogy semmi nem történik majd.
Bár abban az évben a filmszemlén nem kaptam miatta egy díjat. Az akkori zsűri ebben csak a „cigány-problémáról” szóló filmet látta, ám a kritikusok odafigyeltek rá, és kaptunk érte Kritikusok Díját. De az igazi ’lakmuszpapír’ a televíziós bemutatás volt, mert csak tömegeket lehet szembesíteni a tényekkel. Annak ellenére, hogy ezt a filmet eldugták késő estére, 350 – 400 ezer ember látta. Biztos voltam abban, hogy a vetítés után kő kövön nem marad. De semmi nem történt. Semmi. Emiatt estem kétségbe. Hogyan tűrheti el a társadalom az ilyen mértékű arculcsapást? De nem csak hogy eltűrte, hanem ellenkező előjelű következtetést von le belőle, mint amit én gondoltam. A filmet az akkori önkormányzati választások előtt forgattuk. Meg voltam győződve arról, hogy a brutális kilakoltatást levezénylő polgármester belebukik a történtekbe. Ám dehogy, korábban soha nem látott többséggel választották újra. A filmről, a vastelepen guberáló cigányok megalázásáról azóta sem esett szó.

Egy kritikusa szerint ön nem is dokumentumfilmet, hanem már-már játékfilmet készített dokumentarista eszközökkel. Azért lépett ki a dokumentarista szerepből, mert annyira elviselhetetlennek látta a történteket, amely csak játékfilmes módon közelíthető meg?

A dokumentumfilm készítéséhez biztos kell valami képesség, amit meg lehet szerezni: egyszerre kell tudni nagyon közel lenni, ugyanakkor kívülről látni saját magad és a helyzetet. Amikor például a Sejtjeim című film készült, nagyon közeli kapcsolatba kellett kerülnöm házaspárokkal. Sokszor a feleségek olyan hálószobatitkokat is elmondtak nekem, amit még a férjük sem tudott. A feleség úgy érezte, el kell mondania valakinek. Úgy tárulkozott ki, mintha a pszichológusa lettem volna. Az én felelősségem, hogy ezekből mit mutatok meg a filmben. Jóllehet filmesként és emberként fogom a szereplőim kezét ilyen helyzetekben, de rendezőkét kívülről szemlélem az eseményeket. Középen vagyok. A két véglet között. Sem túl messze, sem túl közel.

Eredetileg játékfilmesnek készült. Akkor még idegenkedett a dokumentumfilmtől, sőt, első filmje, a Vizit hosszas szenvedések árán készült el. Elhiszi már magáról, hogy dokumentarista?

Az, hogy dokumentumfilmes vagyok, néha engem is megriaszt. Édesanyám még élt, éppen a konyhában ültünk az étkezőasztalnál és beszélgettünk. Az ablakon gyönyörű őszi fény sütött be. Beszélgetés közben azon kaptam magam, hogy rendezek. Kicsit feljebb kéne hozni a fényt, egy kis derítés is ráférne - morfondíroztam. Amikor rádöbbentem erre, rettenetesen megijedtem. De persze ez valahogy benne van a génjeimben, én nem is tudok másként filmet csinálni.

Ha a Meddő című film ilyen csalódást okozott, mi vonzza mégis a dokumentumfilmekhez újra és újra?

A dokumentumfilm a filmművészet szerves része, semmivel nem alacsonyabb vagy magasabb rendű, mint más filmek. A dokumentumfilmekben is ugyanúgy el lehet mesélni emberi történeteket. Egy különbség van: nem írjuk meg, hanem megtörténnek. Attól lesz hiteles, ha úgy tudod rögzíteni, ahogy történt. Még egy közepes dokumentumfilm is hitelesebb tud leni, mint egy közepes játékfilm. Egy játékfilm sokszor pár év alatt elveszti az értékét, de egy dokumentumfilm időtálló, őrzi a kort, a stílusát, a hangulatát, a politikumát, a divatját. Az vonz ebben, ami a szobrászt, amikor meglát egy fehér követ: csak le kell faragni a felesleget és benne van a szobor. Bármi, ami engem foglalkoztat a világból: mondjuk a rasszizmus, vagy Magyarország kettészakadása politikai-társadalmi értelemben, vagy a futball – mindegyikben megtalálom azt a matériát, ami foglalkoztat. Az ózdi sorozatot, benne a Meddő című epizóddal eredetileg játékfilmnek szántam. Kertész Ákossal meg is írtuk a Kohók című forgatókönyvet, mert izgatott, hogy mi lesz a harmincezer munkanélkülivel. Imádom Cserhalmi Györgyöt, és szépen elgondoltam, hogy majd Gyuri fogja játszani a főszerepet. Amikor aztán megláttam az ózdi kohászokat, azonnal világos lett, hogy nincs a világon az a színész, akitől elhinném mindezt, aki olyan hiteles lehet, mint ők.

Angliában nagy hagyománya van a dokumentumfilmeknek, gyakran vetítik a televízióban és a mozikban. Talált már magyarázatot arra, a filmje miért döbbentette meg az angol közönséget, ellenben a magyart nem?

A néző maga a múlt, a politika, a kultúra. Az angol érzékenység nem lep meg. Ebben benne van a BBC, a C4 is. Európa gazdagabb része azért mégis fotelból tudja nézni ezeket a filmeket, ha lelkifurdalással is, és nem fűtetlen, ablaktalan lakásból... A legerősebb visszajelzés nem az ilyen filmekért kapott díj, hanem az, amikor az utcán megszólítanak.

Elmesélek egy hihetetlen történetet. A szívátültetésről szóló dokumentumfilmemet épp akkor vetítette az Arte nevű, rendszerint művész- és dokumentumfilmeket játszó televízió, amikor egy másik filmem miatt Párizsban voltam. Párizsból vonatoztam Lyonba a szuper expresszen, a TGV-n. A kalauz kérte a jegyemet, és az akcentusomat hallva megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, hogy Magyarországról. Jaj, ne mondja! – válaszolta. Tegnap láttam egy szívátültetésről szóló magyar filmet az Arte-n – mesélte lelkesen. Nem mertem neki megmondani, hogy azt a filmet én rendeztem, mert úgysem hitte volna el, de nem is ez volt a lényeg. Talán érhető a példám a művészcsatornát néző kalauzról. Amikor a Puskás filmet bemutatták, az Odeon mozi előtt rám szólt egy idős néni. Művész úr, olyan rég szerettem volna gratulálni – mondta. Csináljon ilyen szép filmeket – tette hozzá. Ezek a pillanatok adnak erőt az embernek, mert egyébként Magyarországon a dokumentumfilmek megbecsülése méltatlan.

Lehet tanítani a dokumentumfilmezést?

Szerintem ez alkati kérdés és szerencse is kell hozzá. A lrrnfő dokumentumfilmesnek az etikai szabályokat és a morális kereteket kell megtanítani. Fábri Zoltán mondta mindig, hogy a filmezés alapvetően etikai tartás kérdése. A dokumentumfilmnél ez sokszorosan igaz.

Gondolom, nem csak emiatt említi Fábri nevét. A hetvenes években asszisztens volt mellette. Első dokumentum-riportfilmjét 1975-ben forgatta enyhén szellemi fogyatékos gyerekekről. Huszonöt év alatt nem szerzett még elegendő tapasztalatot ahhoz, hogy tanítson?

Jövő szeptembertől szeretnénk a Színház és Filmművészeti Egyetemen dokumentumfilm-rendező szakot indítani. Ki hinné, hogy egy ilyen nagy filmes múltú országban soha nem volt ilyen képzés. A jó dokumentaristák zöme kizárólag játékfilmes képzést kapott. Azért eladhatatlan a magyar dokumentumfilmek egy része, mert a készítők zöme soha nem tanulta meg a műfajt. Ez is egy szakma, amit tanítani lehet. Nemrégiben jártam amiatt az edinburgh-i egyetemen, ahol nagy örömmel fogadtak. A jelek szerint együtt fogunk működni.

Ha a Puskás-film forgatásáról további részleteket szeretne megtudni, kattintson a