Pungor András: Halottak

2019. november 2., 19:25

Szerző:

Tizenegyen mentek, csendben. Talpuk alatt meg-megroppant egy ág. A város felett vörös csík jelezte az új nap kezdetét. Nisszán hónapja mindig ilyen, selymes a szél. Mattanaja előző este sokat ivott a borból, fájt a mellkasa, a sav marta a torkát. Simeon odaadta neki a kulacsát, igyál, mondta. Jákób csendben sírt, arcán úgy futottak le a könnyek, mint a kövek Kapernaum fölött. Régen Zabdija, az apja mindig azt mondta neki, a hálóhoz kemény kéz, az élethez kérges szív kell. Testvére, Johanán folyton nevetett rajta, ha elvétett egy csomót a hálón. Akkor este újra az apját hallotta, zokogva futott a fekete bokrok közé, fivére hozta ki onnan, mindkettőjük karjában mélyvörös nyomokat hagytak a tüskék. Taumá dühös volt, az égre, a rómaiakra, magában beszélt, messze lemaradva a többiektől. Nátánael hallotta, hogy káromkodott is közben, szólt a bétszaidai Filipnek, aki csak mosolygott bárgyún, mint amikor először találkoztak, és izgatottan mesélte: megtalálta, akiről Mojse is beszélt, Jesuának hívják, Názáretből származik.

A semmiből tűnt elő a férfi. Magas volt, barna szakállú. Megtapogatta megszaggatott báránybőr köpenyét, ott volt a parittyája az övében. A furcsa menetet fürkészte: gyilkosok vagy halottak botorkálnak a pirkadatban?

Fotó: Bazánth Ivola

Mattanaja felemelte a kezét, a férfi megnyugodott. Megvárta, míg átérnek a kis éren. Akkor fakadt ki a víz a földből, amikor elsötétült a nap és morajlott minden. A városban pár napja latrokat végeztek ki. Hallotta a dologtalan Klopastól, aki folyton arra lebzsel.

Nemrég temette feleségét, Jehuditot, húsz évig éltek együtt. Amióta nincs, folyton Istent káromolja, nem jár templomba sem, pedig régen buzgó volt, most a juhokkal sem törődik, éjszakára nem terelte be őket a barlangba. Pedig jól fizetnek értük, ha egy sakál elragadta volna őket, a faluban biztosan halálra kövezik.

– Legyetek üdvözölve! – mondta az idegeneknek.

– Békével jöttünk! – mondták azok.

– Kik vagytok?

– Halászok, ő vámszedő volt – mutatott Nátánael Mattanajára.

– A városból jöttök?

– Onnan – mondta Mattanaja, és fejével intett arra, ahol Gulgólet szikláit, a három gyilkos keresztet sejtette.

– Beszélik, meghalt valaki – mondta a férfi.

– Jesuának hívták – bólintott Taumá.

A pásztoron nem volt saru. Szakadt köpenye koszos volt a sártól.

– Látom, te is gyászolsz – intett Simeon a férfi ruhájára.

– A feleségem – bólintott a férfi.

Hallgattak. Jákóbra rátört a sírás, Johanán oldalba bökte.

– Találkozni fogsz vele – mondta halkan Nátánael.

A pásztor a fejét csóválta.

– Nem kapom vissza. Se őt, se a húsz évet.

A bétszaidai rámordult:

– Több vár odaát.

A pásztornak vizes lett a szeme. Megrázta magát, felkapta a földről a botját:

– Hazudtok! – köpte ki a szavakat.

Megfeszültek az izmai, erősnek érezte magát, elbánik minddel, szétveri a fejüket, már hallotta a koponyájuk reccsenését, érezte a vér szagát. Látta Jehuditot nevetni, futni az elkóborolt kecske után, látta felesége betakart testét, a sziklarepedést, ahova elrejtette. Hallotta a hangját, ahogy a fülébe mormolja, suttogja, kiabálja: nincs Isten!

– Menjetek! – kiáltotta. A domb mögött vele ordítottak a sakálok.

Az idegenek felemelték a kezüket, és indultak tovább. Nem szóltak egymáshoz. Jákób halkan dúdolni kezdett, a többiek mosolyogtak. Lassan eltűntek a felhők, kivilágosodott. Eljött a harmadik nap.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.