Pungor András: Alig ősz
Hova mész?
Mennem kell.
Mindig sietsz.
Nézel utánam, a hátamban érzem a tekinteted. Jó utat, kiáltod. Visszafordulok, nem látlak, a tuják eltakarnak.
A temető előtt álltam meg a kocsival. November van. Az októbernek vannak a vörösből sárgába játszó színei, savanykás fehérboríze, de a novembernek nincsen semmije. Csak emlékeztet az őszre, elődjére, ami még igazi volt, vagy mutat valamit abból a decemberből, aminek már határozottan vörösboríze és vakító fehér színe lesz.
Egy órát ültem a padon. Arról beszélgettünk, milyen volt, amikor belepték a betonplaccot a nyárfavatták, hogy más volt a sült kolbász íze, és csípőficama volt-e a Kiscselének, aki tavasszal halt meg. Elvitte a sztrók, azóta két bamba fia takarítja a lépcsőházunkat.
Azt mondtad, hiányzik a meleg, amikor sokan jönnek a hegyeken túlról, hangosak és piros az arcuk, ruhájukon nincs pecsét. Meg a jó könyv, az is hiányzik. Tudsz nekem hozni?, kérdezted. Hozok, persze, mondtam. Hallgattunk. Az út mellett van egy erdő, törtem meg a csendet, te tudod, hol vannak ott vargányák. Áruld el a titkos helyet! Mosolyogtál: jól van, majd elárulom.
Csikorog a kavics a talpam alatt. A ravatalozó előtt egy munkás pakol. Biccent, én is köszönök. A kocsiban bekapcsolom a zenét. Behunyom a szemem.
Lassú lesz a város, gondolom, de az autópályán majd elmosódnak a ligetek. Rá fogok gyújtani. Vagy talán csak álmodom, hogy dohányzom. A körforgalomnál majd balra kanyarodok. És át foglak engedni a zebrán. A vasúti síneknél is megállok. A vonatablakból is te fogsz integetni. Lesz ott egy rendőr, babrál valamit a sebességmérőn, hátratolja a sapkáját, a fejét vakarja. Úgy, ahogy te szoktad. Még a mezőn is te állsz majd, vadászruhában, csizmásan, felreppen egy fácán, felemeled a puskádat, és a fegyver megrúgja az arcod. A dörrenéstől összerezzenek. Kinyitom a szemem. Indulok. November van. Alig ősz.
