Provence: nagytotál

Szép, nem szép: a fesztivál nem demokratikus műfaj. Ide csak a meghívottak és a választottak léphetnek be. A cannes-i nemzetközi filmfesztiválra meg kivált. Ide nem lehet pipiskedve, önként jelentkezni. Vagy meginvitálnak, vagy nem. Rendező legyen a talpán, aki bemutatkozhat itt, a világot jelentő lepedőn.

Tegyük hozzá: a közönség sem véletlenül verődik össze, mint egy vasárnap délutáni vetítésen. Itt naiv nézőt aligha találsz. Hivatásos kritikusok sürnek-forrnak-morognak a setétben, s aki szakmán kívüli, amatőr, az is minimum a helyi cinefilkörök tagja, magyarán: filmbarát, privát mozibolond.

A cannes-i sajtóvetítések publikuma nem illedelmes, nem képmutató (ez a jelző – szó szerint – leginkább a rendezőkre igaz), hanem őszinte. Feláll vetítés közben, ha unja. Fütyül, ha nem tetszik, amit látott. Tapsol, ha szereti a filmet, holott tudja, igazán jól tudja (hisz ez a szakmája): csak fény és árnyék cikázik a vásznon, a szeretők sem igaziak a kellékágyban, a csata után a statiszták felkelnek, és letörlik magukról a paradicsomlevet, a fényeket kikapcsolják a világosítók, és hazamennek. A forgatókönyvekben kevesebb a művészet, mint a matematika.

És mégis. A 20. század nagy illúziója, a lenyűgöző virtuális valóság először a filmben nyert formát. Internet, világháló, szimulációs játékok és kreatív modellek előtt a mozgókép mozdította meg először a teret és időt köröttünk. Tette lehetővé, hogy elemi élményekkel sokkoljon bennünket, vagy változtassa katartikussá pillanatainkat mások felidézett (eljátszott) sorsa, hogy felépítsük magunknak azt a világot, amelyben minden jó és minden rossz lehetséges. Ahol Hamlet és Tarzan, hős és zombi, pacsirta és dinó, King Kong és Hongkong feleselget egymással valami egyetemes vízióban.

Magam váratlanul kerültem Cannes-ba. 1981 januárjának egy napsütéses (az eredmény ismeretében emlékezzünk így!) délelőttjén bejött a szobámba

V. Gyuri főnököm, a következő álkérdéssel: „Nem gondolod-e úgy, hogy a kulturális rovat vezetőjének helyes lenne megjelennie a cannes-i filmfesztiválon?” „De úgy gondolom” – válaszoltam habozás nélkül, és ezzel a következő harminc májusra ki is alakult a programom.

A rádió külügyi osztálya elkezdett szállást szervezni. (A mindig mosolygós francia referens Nizzában lakó barátnőjét mozdította meg, hogy kellően mérsékelt árú hotelt találjanak nekem. Elkelt a segítség, hisz nem volt még internet, e-mail.) Így lőn szállás. Igaz, elég messze a fesztiválpalotától, fenn a domboldalban, akadt kutyagolni-, kaptatnivaló bőven.

Magányos, gyanús partizánként toppantam oda a Hungarofilm pultjához, meglehetős feltűnést keltve. (Kis csapat volt a fesztiválozóké, zártkörű, mindenki ismert mindenkit.) „Hát maga hogy kerül ide?” – és ez volt még a legbarátságosabb kérdés a nekem szegezettek közül. Kiderült aztán, hogy mindenkinek mindenféle idevaló ügyét (utaztatás, jegyváltás, szállásfoglalás stb.) hivatalból a Hungarofilm illetékese intézte, s az egész „csapat” egyetlen szállodában lakott, erős összetartás alatt. Én pedig ilyképpen kétes egzisztencia, számon kívüli voltam, meglepetésember. (Tartozom az igazságnak, hogy elmondjam: e központi, olajozott „szolgáltatás” – noha úgy lehet, eredetileg ellenőrzésünket szolgálta – utóbb igen sok terhet levett a vállunkról, és a hotel, a háromcsillagos Pálma a Croisette-en igen kellemes emlék maradt. Ha átmentél az úttesten, egy szabad strandon találtad magad, ahol a puha homok és a locska víz, a megannyi szépség akkor is megbékített, ha nehezteltél volna e városra. De hát hogyan neheztelhettél volna?)

Így éltünk szebb napjainkban.

A környező kultúra „fogyasztása” amúgy megfizethető volt egy nem dáriusi bukszából is, főleg, ha az ember nem szórta el a pénzét olyan, pusztán átmeneti jó érzést, telítettséget okozó alkalmakra, mint az evés, ivás, evés-ivás. Ha maradt még – a mozi sötétjéből kitámolyogva – energiád, a környék maga volt a látnivalók eldorádója. Igaz, ehhez az is kellett, hogy autóval mehessél, ne csak a hivatalosan előírt repülővel, de egy nehéz műtét után, a csomagemeléstől, cipeléstől eltiltva ezt is elértem. Belesegített, persze, hogy 1989 után a korábbi reglamák szigora már foszlott. Így aztán a reggeli és az esti vetítés között szabadabban mozogtam. S volt hova menni. (Most éppen erről, a régiónak a tudósításokból mindig kimaradt „mélységi felderítéséről” adnék számot.)

Provence egyáltalán nem holmi provinciális tartomány. Önsúlyától lett az, ami. A Cannes körüli kisvárosok szinte mindegyike szerepel a művészettörténetben. Itt Renoir villájába léphetsz be (még ott a festőállványon a megkezdett, de befejezetlenül maradt vászon), amott Saint-Exupery emléktáblája vár (egy francia autós lelassít, és meg fog majd dicsérni, amiért lefényképezed), tehetsz egy kavicsot a vityebszki vándor, Chagall sírjára, sétáidon Picasso, Jean Marais, Camus, József Attila, Viktória királynő nyomában jársz. Csupa csoda.

Vence-ba véletlenül vetődtünk. Egy nappal korábban értünk a környékre, este beszállásoltunk a Hotel Rosaire gyönyörű, kertes villájának egyik szobájába, sejtelmünk sem lévén arról, hol járunk. Reggel aztán felfedeztük a középkori, fallal körülvett, ötszáz éves városmagot, a piactéren könyvet áruló bukinisztok soknyelvű kínálatát, túléltük a leülésre, sőt evésre csábító éttermek kísértéseit, megnéztük a Rosaire-kápolnát, amelyet Matisse díszített fel, kalapot emeltünk a valaha itt élt Andrássy Katinka emléke előtt, megcsodáltuk a régi tereket és a beléjük illeszkedő 20. századi szobrokat. A piacon az errefelé erősen metszett, görcsös platánokat, amelyek alá aztán csakhamar közgarázs került, és két év múlva, amikor visszatértünk, már ismét lombok borították a teret.

Egy macskaugrás innen a legendás, hegytetőre épült, 9. században alapított Saint-Paul-de-Vence.

A város közepén még eleven a középkor, ágyúk, bástyák, gyilokjárók, ószökőkutak közt bolyonghatsz. És mindenhol bugenvillek, azaz lila, rózsaszín murvafürtök.

Autótlan város ez, szűk és sokszor lépcsős utcákkal. Jól ideképzelhető monsieur Modigliani, annál is könnyebben, mert valóban járt ebben a falakkal körülvett városban. Ahogyan az itt élt, itt halt vityebszki vándor is. A várkapun kilépve, a temetőben jobbra található Marc Chagall sírja. Lebegős levegőjű nagytotál nyílik a tenger felé...

Vallaurist 10. századi források már említik mint az antibes-i püspökség birtokát. Megfordult itt befektetőként a múlt században a legendás lovagszínész, Jean Marais is. A település életében igazán fontos szerepet azonban Picasso játszott.

(A város díszpolgára.) Aki ma ellátogat Vallaurisba, azt leginkább a modern kerámia vonzza ide. Tele is van a város efféle múzeumokkal, műtermekkel, boltokkal, ha – számunkra – nem is vennivalókkal, de legalább vágynivalókkal. A település honlapján meg azt látom: magyarországi testvérvárosa éppen Hódmezővásárhely. (De lehet, hogy ezzel a franciák csak fel akarnak vágni... Így élnek, szegények!)

Cabris szintén hegyi város. A kis herceg szerzője itt látogatta meg anyját utoljára, van is étterem, van hotel fő művének címszereplőjéhez címezve. Az ideális pihenőhelyet persze mások is felfedezték (a fél francia irodalomtörténet): André Gide, Albert Camus, Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Roger Martin du Gard írhatta volna be nevét a városka vendégkönyvébe, ha lett volna olyan. A vár alatt, a teraszon újabb nagytotál nyílik: mintha a tenger is csak egy ugrásnyira volna. A tenger, amelyik elnyelte Saint-Exuperyt.

És a sor szinte végtelen.

Tourette-de-Loup táján lakott (olvastam) a neandervölgyi ősembereknek egy falkája is, a második világháború alatt pedig itt bujkált, e városban a békés nevű Les Belles Terrasses panzióban Jacques Prévert, a költő, akinek Hulló falevelek című versét megzenésítette a jó barát, az ugyanide menekült komponista Joseph Kosma (született Kozma József) Marcel Carnet-nak A sátán követei című filmje számára. (Világsiker lett.) Itt rejtőzött velük együtt Alexander Trauner, a később Oscar-díjas díszlet- és jelmeztervező, aki Bun~uellel, Carnéval, René Clairrel, Orson Wellesszel, Billy Wilderrel és más filmtörténeti nagyságokkal dolgozhatott együtt, ha már Magyarországról neki is menekülnie kellett. Nagytotál a hegyről, nagytotál a művészetek történeteiből.

Cagnes-sur-Merben – kijőve a Renoire-múzeumból, szinte véletlenül botlottunk oda a József Attila-emléktábla alá. E szerint 1927 telén itt lakott két nyári hónapon át a költő, aki – mint olvasom (nem itt persze) – magyar irodalomból csupán elégségesre érettségizett... Groteszk.

Egy pillanatra olyan, mint ha otthon lennénk.