Párizs az ő Bakonya

Dolgozatom tárgya a beérő Márai. Az alanyi újságíró, aki már túl van kis kilencszáztizenkilences vörös kalandján-kalandocskáján, túl az emiatt külföldre szervezett nagy utazáson, túl az avantgárddal való kísérletezésen és elvetésén, túl első újságírói sikerein, és túl, túl, messze túl a kulturális sokkon, amelyet a Nyugat és a Kelet népe közötti különbség miatti bánata-öröme okozott. Neki.

Elmondta hát mindenkinek, hogy a Gare de l’Estről Pestre induló expresszvonaton a francia kalauz monsieur-nek szólítja az utast, a magyar meg Győrnél nagyságos uramnak. Hogy „este mint egyszerű citoyen feküdtél be a hálókocsiba, reggel mint nagyságos úr ébredsz”, borotválatlanul. Mert a magyar végtelenül udvarias. Talán túlontúl.

Mondjuk, amikor merő figyelmességből megkérdi: „Mennyi pénzem van, illetve miért nincs pénzem, s mégis mennyiből élek, s igaz-e, hogy a feleségem zsidó?” Mert a magyar figyelmes, és figyeli, hogy mi történik a nagyvilágban. Igaz, nem feszülten, mint a francia, inkább vidáman. Poénkodva. Párizsban tiltakozó íveket írtak alá, amikor az ártatlanul halálra ítélt Saccót és Vanzettit – hét év várakozás után – kivégzik. Ugyanez Budapesten tréfálkozásra adott okot.

(Ám Márai nem érti e pesti vicceket; emiatt azzal mentegeti magát, hogy vidéki. Nyilván Párizs az ő Bakonya.)

Egyszóval Az írástudó. Publicisztika 1925–1927 kedélyes Márai-kötet. Pár szóval: ironikus, bölcsködő, néhol szentenciózus: „Egy időben minden ember elhiszi, hogy minden út Rómába vezet. Később, nyugtalan éjszakák után kezdi sejteni, hogy minden út a semmibe vezet. Még később, nyugtalan nappalok után, kezdi sejteni, hogy teljesen vurst, hová vezet az út, a fontos, hogy eseménydús legyen, amíg megyünk rajta.”