Oroszok a spájzban
Makszim Gorkij élelmezését a KGB korabeli őse, az univerzális Cseka/GPU látta el Olaszországban és szovjet földön egyaránt. Moszkvában a nagy vacsorákhoz – hatvan vendégnél több esetében – az elhárítás ételutánpótlást is szállított egyetlen telefonhívásra.
Igaz, a vendégek között elő-előfordult Vlagyimir Iljics is (a satnya) és Joszif Visszarionovics (a részeges, még Leninnél is jelentéktelenebb), akit a magasított talpú csizma sem emelt meg. Az exbolsevik, tüdőbeteg írót Lenin hajtotta ki a Szovjetunióból, de mindvégig eleven maradt a kapcsolata orosz-szovjet művészekkel, politikusokkal. Olyannyira, hogy egyesek hónapokat laktak/nyaraltak nála gyógyhelyén, Itáliában.
Gorkij igen bonyolult helyzetben próbált meg túlélni és ebben másokat is segíteni. A nagy tablóban, a zsibvásáron és tömegsírban rendre megjelennek a húszas-harmincas évek főszereplői, olyan megvilágításban, ahogyan róluk eddig nem gondolkodtunk. Kamenyev és „a vadállat” Zinovjev Sztálinnak az áldozataként korábban akár némi rokonszenvünket is kicsiholhatta volna, ám a regényből kiderül: maguk is megértek a golyóra.
Gorkijnak, ennek az „iszákos, népi bumburnyáknak”, „nyomuló ripacsnak” – így látta szolgálója-szeretője-orvosnője – a nemzetközi hírnév akkor is bizonyos védettséget adott, amikor közvetlenül a forradalom győzelme után igen kritikusan írt a Novaja Zsiznyben az „ázsiai barbárság” veszélyeiről és az orosz „inteligencija” kiirtásáról; s akkor is, amikor a börtönből hozatott ki művészeket. Volt is ellensége bőven: például Trockij húga (Kámenyev felesége) vagy maga Krupszkája (Leninné). Nem véletlen hát, hogy Gorkij gyanakodva fogadott minden Moszkvából érkezett orvost: ki tudja, milyen megbízással érkezett...
Ha hazalátogatott szülőföldjére, nagy ünneplésben részesítették. „A színháziak, a színháziaknak öltözött csekisták és a csekistáknak öltözött csekisták lelkesen tapsoltak” – írja kiváló könyvében az iróniáját szívesen és számos esetben gyakorló Spiró.
(Spiró György: Diavolina. Magvető Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
