Olyasféle, aki elvárja tőlünk, hogy leleplezzük
Komoly intellektuális kihívás elé néz, aki elmegy Dániel András új kiállítására a Godot Galériába. Már a tárlat címe zavarba ejti a látogatót. „Beszélj, vagy hallgass örökre...” – mondja a cím, pontosabban idézi, és ezzel máris a legteljesebb bizonytalanság vár ránk: vajon kinek szól a felszólítás, a nézőnek, a képek hőseinek vagy az alkotónak?
És ha igen (nem), mi következik mindebből? (Azt, hogy a cím a kritikust illetné, zárjuk ki a feltételezések közül; utólag akár ezt is gondolhatnók – a szerzőnek meg szinte privilégiuma.) Persze mindez (remélem) nagyon is tudatosan van így. Dániel András rejtőzködő művész, de olyasféle, aki elvárja tőlünk, hogy leleplezzük. Vagy legalább értelmezzük rejtőzését. Vagy egyszerűen csak törődjünk vele.
Ennek (mármint a rejtőzésnek) megannyi egymásra épülő eleme van Dániel festészetében. (Ha most életrajzot írnék, azt is mondanám, hogy már maga a festés az igazi rejtőzés az ő esetében.) Csupa „ha”, csupa „lehet”, csupa idézőjel. És csupa idézet. Képregényekből, reklámokból, vallási és hétköznapi utalásokból. Első látásra nagyított képregényrészleteknek tetszenek a vásznai (éspedig azért, mert első látásra azok is), csak később tűnik fel, hogy a beszédek hagyományos képregényi ikonjai helyét sötét, titkokkal teli és tömör semmik veszik át, amelyek épp ezáltal a leghangsúlyosabb részei lesznek a kompozíciónak. (Emlékeznek a kiállítás címére? Csak mondom.) És nem elég, hogy a képek hősei nem beszélnek (vagy csak nem látjuk, nem értjük a szövegüket), még ott vannak a letakart szemek, az elfedett arcok (gépekkel, álarcokkal, szemüvegekkel) meg a betegágyak, és a kérdések mindegyre csak sokasodnak.
Egy dolog nem kérdés. Hogy Dániel András egyéni hangú, tehetséges festőművész. Akivel érdemes végigjárni lelkünk titkokkal teli, sötét bugyrait.
