Old Reporter és a többiek
4 cl London dry Gin, 1 bárkanál cukorszirup, 2 cl citromlé – sok jég meg szóda: ez Lajsz András egyik legújabb koktélreceptje, az Old Reporter. Ezt az italt szopogatták egy nyári estén mindazok, akik részt vettek a Nagy Budapest Törzsasztal estjén. Ezzel az itallal is emlékeztek a „díszvendégre”, Tábori Kornélra, akinek számos álneve közül az egyik éppen az Old Reporter volt, s akinek most – csaknem hetven évvel halála után – válogatáskötete jelent meg a Budapest Könyvek-sorozatban. NÁDAS SÁNDOR is ott volt az eseményen.
Az esőn kívül mindent szerettem azon az estén: igaz, az eső sokáig elvitte a show-t, hiszen igazi nyári zápor volt, parttalan és rendíthetetlen, beterítette a várost és lakóit, nem volt előle menekülés se ernyővel, se nélküle. Olyan eső volt, amely mellünkre tapasztja az inget, térdig áztatja a nadrágot, és hajózhatóvá varázsolja a cipőket: olyan, amely nem kegyelmez sminknek, frizurának. Olyan, amelyben csak a legelszántabbak kelnek útra.
A legelszántabbak azon az estén a Károly körúton gyülekeztek, szokásos helyükön, egy könyvpalota emeleti termében: ahogy leverték a vizet magukról, megtörölték bepárásodott szemüvegüket, szívélyesen köszöntötték egymást. A legelszántabbak ebben a városban régi ismerősök, és a kívülállónak úgy tűnnek, mint ha egy különleges kasztot alkotnának. Egy kasztot, amely elkötelezett híve a kultúrának, odaadó búvára a múltnak, és rajongó szerelmese ennek a városnak – akár viszont van szeretve éppen, akár nem. A legelszántabbak mindenféle hivatalokat töltenek ki és be, az egyik levéltáros, a másik újságszerkesztő, a harmadik mérnök, a negyedik nyugdíjas, de az előbb elmondott tulajdonságuk közösséggé formálja őket. Közösségekké, hogy pontosabb legyek, hiszen van közöttük, aki a Nagy Budapesti Törzsasztal tagja (ez voltaképp egy baráti kör, amely rendszeresen összegyűlik fehér asztal mellett, hogy eszmét cseréljen erről a városról), itt vannak a Budapesti Városvédő Egyesület tagjai, itt vannak a Budapest folyóirat szerkesztői, a könyvbarátok és még annyian: többségük több társaságban is érdekelt. Civil kezdeményezés valamennyi, tudják, aminek az a lényege, hogy az ember sokat dolgozik valamiért ingyen, és már annak is örül, hogy nem gáncsolják el érte.
Most épp a Budapest Könyvek új kötetének árverésére kerül sor itt: hagyomány ez is a törzsasztaltársaságban, hogy ha megjelenik egy új kötet a sorozatban (ezt is ők szerkesztik persze, a törzsasztaliak), akkor egy kis ünnepség keretében elárvereznek szűk két tucat példányt, benne az asztaltársaság tagjainak kézjegyével – egyszer még sokat fog érni. Most meg sokba kerül: az eredeti ár öt-hatszorosa. (Így kalapozzák össze, lényegében önmaguktól, a kiadás költségeinek egy részét.)
Persze ezek a szerzők megérik a pénzünket: mindegyikük valóságos Krúdy-figura, komoly regényt lehetne írni róluk. (Ha azt nem is, komoly előszót azért mindegyre írnak róluk a sajtó alá rendezők.) A kötetek is unikálisak, volt, amit ők bányásztak elő kéziratsírjából, volt, amit elfeledett hírlapok sárgult lapjairól válogattak, volt, amit hagyatékból kerítettek elő. Tarján Vilmos, Rexa Dezső, Zolnay Vilmos, Lestyán Sándor – valaha a hazai újságírás és/vagy helytörténetírás legnagyobbjai voltak. Most Tábori Kornélra, a híres rendőri riporterre, a pesti argó legjobb ismerőjére (és még annyi mindenre) kerül a sor: ő is nagyon megérdemelte már az újrafelfedezést.
Az ünnep a szokásos koreográfia szerint halad. Van felolvasás, van zongoramuzsika, van árverés, kis beszéd, kvaterkázás. Ezek az emberek, látszik, otthon vannak ebben a világban, amelyet maguk teremtettek maguknak, s amelyet leginkább afféle polgári szalonnak neveznénk, ha nevezhetnénk.
