Oláh Norbert: A cigány művész szorongása
Az OFF-Biennálé alkalmából közöljük Oláh Norbert festőművész beszédét, amit a Tavaszmező utcai, meg nem valósult roma kulturális központnál mondott el pénteken, saját installációja előtt.
Véleményem szerint esztétikai értelemben nem lehet cigány művészetről beszélni, legalábbis terminus technicusként semmiképp nem alkalmazható! Ennek ellenére természetesen a fogalomnak van jelentése, igaz, e jelentés éles határokkal nem rendelkezik, és bizonyos esetekben félreértésekhez vezet. Legegyszerűbb megközelítésben mondhatjuk azt, hogy a cigány művészet, pontosabban cigány képzőművészet, cigány származású emberek által végzett képzőművészeti tevékenység. Bár lehetnek átfedések, de fontosnak tartom elválasztani a népművészettől a képzőművészetet, ugyanis a népművészetben hagyományosan az alkotói individuum és az egyéni motiváció sokadlagos, inkább a közösség által teremtett és elfogadott tartalmi és formai elemek ismétlése történik.
Cigány művész tehát az, akinek cigány származása van, és képzőművészeti praxist folytat? Vagy pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy cigány művész az, akiben egyidejűleg él művészi és cigány identitás? Vagy cigány művész az, aki cigány származású művészember, és ezen felül figyelme fókuszában a cigányságot érintő témák állnak? Vagy cigány művész az, akire a tartalom és a származás mellett jellemzőek bizonyos, nem pontosan körülhatárolható formai keretek, mint a színhasználat, motívumkészlet és egyfajta romantika, miszticizmus és szenvedélyesség? Azok a cigány művészek, kiknek műveiben fellelhetőek bizonyos etnográf jellemzők?
Ha cigány képzőművészetről beszélünk, ráadásul nem is korlátozhatjuk Magyarországra, sőt még csak Európára sem a figyelmünket, és ez máris sokszorosan bonyolultabbá teszi a fogalom körülírását. Ha most szűken Magyarországra koncentrálunk, a cigány művészet szókapcsolat azonnal asszociatív viszonyba kerül a kulturális, polgárjogi és emancipációs mozgalommal – nevezzük roma mozgalomnak –, ami a hetvenes évektől kezdett kibontakozni és talán – remélik néhányan – a mai napig tart. A mozgalomnak olyan központi alakjai voltak és vannak, mint Bari Károly, Choli Daróczi József, Daróczi Ágnes, Horváth Aladár, Lakatos Menyhért, Péli Tamás, Zsigó Jenő és még sokan mások. Némelyek ma is aktívak. Szót és helyet kértek, pontosabban követeltek a politikában és a kultúrában. E mozgalom miliőjében, melyben egy alulreprezentált és elnyomott nép harcolja ki magának a figyelmet, vagy egyáltalán azt, hogy ne csak kisebbségként, hanem népként tekintsenek rá, a cigány művészet szókapcsolat rettentő erejű, hittel, reménnyel és szenvedéllyel átitatott szimbolikus fogalomként vonul be a közbeszédbe. A származás puszta vállalása meghökkentő. Olyan projektek nyomán él és erősödik a fogalom, mint a Roma Parlament, a Romaversitas, a Kugler Art Szalon, a Romano Kher, az Amaro Drom, vagy a Cigányfúró, és hosszan sorolhatnánk még. Iskolák és tanodák sorát alapították meg legendás elhivatottságú emberek, akik célul tűzték ki a roma fiatalok tudásának gyarapítását. Azóta kultikussá vált verseskötetek, regények, játékfilmek jelentek meg. Kiállítások, katalógusok, művészi és kurátori nyilatkozatok szövegeiben és címeiben rendre visszatérnek a cigány művészet, cigány festészet, roma művész fogalmak.
Ám a fogalom visszásságai hamar megmutatkoztak és kritikáját a használatával egyidőben a mozgalom nagy alakjai is megfogalmazták. A költő és grafikus Bari Károly azt mondta: „a származás nem esztétikai kérdés”, és hallani anekdotákat arról, hogy mennyire tartózkodik a kiállításoktól, melyek eszerint válogatják művészeiket. Choli Daróczi József szerint viszont „cigány művészetről épp olyan megalapozott beszélni, mint németalföldi festészetről”. A festő Péli Tamás a Stációk című, róla forgatott portréfilmben azt mondja: „Ahhoz, hogy én cigány festő legyek – igazából – el kéne ismerni azt is, hogy vannak cigány kőművesek… és nagyon szeretnék magyar festő lenni. Ennek is el fog jönni az ideje.” Saját festészetéről pedig így nyilatkozik: „Az én festészetem alapvetően a származásom, a felvállalt származásom miatt egy politikus festészet.”
Megjelenik tehát a felvállaltan aktivista szándékú kiállás mellett a beskatulyázottság érzése és az attól való félelem. Felmerül a kérdés, hogy a művész hogyan vonuljon be a kánonba. A cigány származású magyar művészember csak akkor kell, ha cigány művész kell, vagy akkor is kell-e, ha magyar művész kell? Hívják-e akkor is, ha nem cigány kérdésre kell reflektálni? A kérdésben megnyilvánuló érthető és jogos vágy ráadásul szemantikailag hordoz olyan jelentést is, mintha a magyar művészet, a magyar művész, a magyar kultúra magasabb rangot képviselne a kánonban, mint a cigány. Ezzel egyidejűleg természetesen egy magára valamit is adó, egészséges egójú, autonóm művész igyekszik messziről elkerülni minden megfelelési kényszert, így azt is, hogy ő magyar művésznek legyen elég jó. Ha ez még nem eléggé frusztráló, tovább súlyosbítható a helyzet a hipotetikus feltevéssel, hogy mi van, ha valóban nem született még meg, vagy kezdett bele művészi praxisába (Magyarországon) az a cigány származású művész, akinek művészi teljesítménye mérhető a legnagyobb magyar művészek teljesítményéhez. Természetesen, ha ez igaz is (állásfoglalás nélkül feltéve) akkor sem jelentené azt, hogy maga a roma kultúra alávalóbb, hisz más területeken, például a zenében, legyen az cigány vagy magyar népzene vagy jazz, zenei hagyományaik miatt éppen a cigány előadók száma jelentős. De mondhatnám Edvard Munch példáját is, aki előtt akkora hangsúllyal egy norvég művész sem képviseltette magát Európa vagy a világ térképén. Vagy ilyen alapon méregethetnénk a magyar kultúra vagy művészet helyi értékét Nyugat-Európához képest. 2019-ben rendezték meg a londoni Tate Modernben Maurer Dóra kiállítását. Elsőként lett önálló kiállítása itt magyar művésznek, melyre mindannyian büszkék vagyunk, de még mindig nem lehet állítani, hogy lennének valódi, világszenzációs magyar művészeink.
Mi hát a fenti kérdések feloldása: Vállalható-e a cigány művész titulus? Bármennyire antipatikus, lehetséges verzió a teljes tagadás, jobb esetben a kérdés ignorálása. Teljes tagadásra annak van lehetősége, akinek származása külső jegyekben, mint a bőrszín, nem látható, maga sem rendelkezik erős cigány identitással, nem szocializálódott úgy, hogy az valamifajta kulturális kötődést váltana ki belőle, vagy épp csak leküzdi ellenérzéseit és tagadó asszimilánssá válik. Abban az esetben viszont, ha valaki nem szeretne, vagy rasszjegyei miatt nem is tudna tagadni, megpróbálhatja ignorálni a kérdést. Ez azt jelenti, hogy minden kiállítástól, interjútól, nyilvános szerepléstől elzárkózik, ami bármilyen viszonyba kerül a cigány művészet fogalmával. Bár ez megint paradox helyzet, hiszen a tárgy éles és határozott elutasítása feszült és visszavonhatatlan figyelmet irányít magára a tárgyra. Az is lehetséges, hogy a cigány művész skatulyával a művésznek alapvetően az a legnagyobb problémája, hogy nincsenek cigány művész példaképei, nem érintették meg ezen alkotók művei. Érthető, hogy a művész nem szeretne olyan más művészekkel közös platformra kerülni, akiknek felfogása sajátjától annyira különbözik, hogy nem tudja azt szívből befogadni. Mindenesetre az ignorálás adekvát kísérlet a skatulya elkerüléséhez és bizonyos mértékben hasznosnak is bizonyul, ugyanis a művész makacsságával ki tudja harcolni, hogy szigorúan művészetének tárgyairól legyen szó. Ennek ellenére, mivel nem mindenható, a művész rendszeresen olyan szituációkba botlik, amivel folyamatos magyarázkodásra, elzárkózásra kényszerül. Interjú helyzetekben gyakran az első és kötelező kérdés a származására vonatkozik, olykor még jó tollú újságírók is naiv művésznek feltételezik, az értelmiség társadalmilag érzékenyebb részének tagjai a megismerkedés második mondatával, indokolatlanul kezdenek el anekdotázni más cigány származású művészekről, vagy minden előzmény nélkül egyenesen rákérdeznek, hogy példaképe-e Szentandrássy István vagy Péli Tamás. A cigány művészet kontextus kerülése így rengeteg energiát és figyelmet igényel, amely sajnos, az alkotói munka rovására is mehet. E mellett nem elhanyagolható probléma a hozzáférés a nyilvánossághoz, kiállítási lehetőségekhez, esetleg bevételi forrásokhoz. Ha valaki vállalt és programszerű cigány művész, fennáll a veszélye, hogy egy kulturális gettó falai közé szorul. Közönsége ugyan lesz, de nem valószínű, hogy bekerül a kortárs művészeti szcéna fősordárba. Előfordulhat, hogy közönsége szinte csak egyfajta műkedvelő, de kifejezetten társadalmilag és szociálisan érzékeny értelmiségi réteg lesz, akik ugyan elismerik és magasztalják alkotói munkáját, de valahogy mégis az az ember érzése, hogy előbb figyeltek fel a művész szociális és társadalmi helyzetére, mint valódi művészi teljesítményére. Eredményeket és elismeréseket szinte csak ebben a szűkebb körben fog elérni. Legrosszabb esetben cigány művészként a politika kapcarongyává vállhat. Ignoránsként viszont épp az értékes helyzetekből maradhat ki, ahol lehetőség van értelmesen feltenni a kérdéseket és a cél éppen a kritikai hang vagy diskurzus kibővítése. Például, ha a művész saját programjában érintőlegesen sem foglalkozik a cigány művészet problematikával és semmilyen más, szorosan a cigánysághoz kapcsolódó társadalmi, kulturális vagy politikai kérdéssel sem, elfogadjon-e meghívást egy rangos művészeti eseményre, ahol kifejezett kérés, hogy erre a témára reflektáljon? Sérti az egóját, ugyanis azt érzi, erősebb cigány származásának ténye, mint a művei és eredményei, amik őt művésszé teszik és ami indokolttá tenné meghívását. Gyakran érezheti úgy, hogy tudós fehérek saját tudományuk illusztrálására, legitimálására használják, ugyanakkor lehetőséget is láthat abban, hogy feloldva a konok távolságtartást, hozzászólásával épp ezt a távolságtartást indokolja.
A művészet és művészlét kérdései mellett ugyanígy belülről marcangoló érzés a politikai vagy társadalmi felelősség vállalása. Vannak-e kötelességei a művésznek? Hol foglaljon helyet ebben az érthetetlen világban? Legyen aktivista? Vagy legyen politikus? Vállalja fel a harcos szerepét, legyen hőse népének? És vajon kiben bízhat? Kik lehetnek szövetségesei? Nem árulták már el ezerszer hatalomért marakodó fehér emberek? És higgyen-e a sajátjaiban? A nagy öregek talán mind makulátlanok? Hallgasson-e a hívó szóra, ártsa-e bele magát a mocskos játszmába? Fertőzze meg művészetét, napi gondolatait rafinált spekulálással? És ha mégis cselekedne, érzi felelősségét? Futamodjon meg gyáván kényelmes műtermébe? De vajon megérdemlik-e a cigányok vagy a magyarok, egyáltalán az emberek, hogy bármennyit is áldozzon rájuk? Vagy ha meg is érdemlik, van-e értelme? Nem az lenne a legbölcsebb, ha csak csendesen figyelné a világ változását?
Mit tegyen hát a művész, hogy elkerülje a skatulyákat, az előítéleteket, a kulturális szegregációt, de mégse váljon tagadóvá? Mit tegyen, ha nem szeretne kimaradni a valóban értékes diskurzusból és lehetetlen vagy etikátlan számára a kulturális asszimiláció lehetősége? Ezek az ellentmondó érzületek és gondolatok borzasztó szorongást eredményeznek minden alkotó emberben, akinek van minimális kritikai érzéke.
Bár az alkotóról vagy művészről egyes szám harmadik személyben beszéltem, az esetek jó részében saját magamat, saját dilemmáimat mutattam be, melyek az elmúlt tíz évben, azóta gyötörnek, hogy felvételt nyertem a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára. A rövid gondolatsorhoz ez a tíz évi önellentmondásos gyötrődés vezetett és még mindig nincs megoldás.
