Oda üt, ahova köll

A Vasember a hatvanas évek irdatlan szuperhős-boomjában fogant szerelemgyerek - akkor még harci-páncélba bújtatott komcsivadász, később alkoholista, majd a képregény-krónikák tanúsága szerint napjainkra az USA védelmi minisztere lesz – édesapja a már emlegetett guru és comics-félisten, Stan Lee, aki csupán azért adott holmi szuperpáncélt az újonnan kreált figurára, merthogy „már untam, hogy minden hősömet a radioaktivitás teszi emberfelettivé.”. A buborékbeszédből a mozivászonra való költözését vagy tizenöt éves vajúdás előzte meg: a főszerepben Tom Cruise, illetve nem is, hanem Nicholas Cage, a rendező majd Michael Bay lesz. Esetleg James Cameron. Vagy valaki más, mindenesetre teszetosza tárgyalások jöttek, persze egyik projektből sem lett semmi, mígnem a Marvel Comics, a Vasember képregények kiadója úgy döntött, hogy akkor inkább saját maga filmesíti meg egyik legrégebbi karakterének a történetét. Mondhatja persze a Kedves Olvasó, hogy kell a fenének egy újabb Robotzsaru-klón, hogy repülő bádogembert látott már a Joe Johnston Rocketeerjében, ha pedig szuperhősökre vágyna, hát mozi helyett a tévét kapcsolná a kettesre, hogy meglesse Uri Gellert a Kiválasztottban. Tehetné mindezt, csakhogy ez esetben igen komoly butaságot követne el: a Vasember ugyanis kitűnő kis popcorn-mozi lett.

Tony Stark, a nemtörődöm multimilliárdos-fegyvergyáros és élvhajhász playboy fogságba esik Afganisztánban (nem mellékesen akkor, amikor a Jerikó nevezetű mindenekfeletti rakétaarzenálját próbálja elpasszolni a hadseregnek), és a szabaduláshoz vezető utat egy ormótlan vasruha összeeszkábálásában látja meg. Történetnek ez eddig ugye bumfordi, mint egy kocka-Lada, és kevés, akár lovagi hacukán a bujtató, de szerencsénkre a rendező, Jon Favreau úgy tömi meg ezt a lusta kolbásznyi belet szaftos töltelékhússal, hogy szimatszatyros, vegetáriánus bölcsész, aki nem falja magát tele vele. Favreau egy valamit ismert fel nagyon okosan (és itt el kell kanyarodjunk egy kicsit Christopher Nolan újgenerációs Batman-filmjei felé, ő ugyanis a sötét, pókhálós pszichológiai mélységek és bűzös gödrök feltérképezésével éri el ugyanezt a hatást), mégpedig azt, hogy egy papírmasé comics-vitéz elfogadtatásához manapság már nem elég, ha kívülről adjuk rá az alsógatyát. Le kell lökni a köpenyes igazságosztókat a magas lóról – rendezőnk fogja magát, és inkább leröhögteti onnan. A kellő helyen és időben mutat öniróniát, nem szégyell mókázni a fapofájú fémhérosz legendájának rovására (nem kis bátorság kellett ehhez egyébként, Amerikában a rajongók vallási áhítattal tisztelik a titánjaikat), és, hogy-hogy nem: működik a dolog. Persze a megszokott startállásából, a vígjátékok felől fut neki Favreau (az ő keze munkáját dicsérik a „Bárbarátok” valamint a Will Ferrel féle „Elf – Mi a manó”, illetve színészként a Ronda ügyben gyilkolt prostit), de a Tony Starkként brillírozó Robert Downey Jr. nélkül azért ez a móka sem lenne ugyanaz (kábé’ mint a „Karib tenger kalózai” Johnny Depp helyett akárki mással). Downey Jr., mit szépítsük: a legnagyobb ász a pakliban. Olyan nyeglén hozza a szerepet, hogy öröm minden moccanása a vásznon, az alapvetően kétdimenziós, a kissé megzakkant amerikai feltalálót, a legendás Howard Hughest mímelő karakterből a lehető legtöbbet hozza ki. Mellette még a kőkopasz Jeff Bridges is asszisztálhat csupán, Gwyneth Paltrow Pepper Potts szerepében leginkább csak vágyakozva pislog (nagyon jól áll neki, több sajna ellenben nem jutott), Terence Howard Jim Rhodes-a pedig téblábol kicsit, tesz egy-két, a képregényrajongók szívének igen kedves kijelentést, majd eltűnik. Itt természetesen hozzá kellene még tennünk a logikai botlásokat, felhozhatnánk azt a pár esetlen dramaturgiai „muszájt” (párnapos szívműtét, rakétából páncélépítés az ellen orra előtt), de nem tesszük: tudniillik olyan jól szórakoztunk, mint már régen nem. Pedig így utólag utánaszámolva alig több, mint három keményebb akciójelenetet sikerült kihozni ebből a 126 percből - a CGI-csapatnak egyébiránt szintén küldenénk egy Ironmant a Black Sabbathtól, igen velőtrázó munkát végeztek.

A stáblista végét viszont várják meg mindenképp: különösen akik tudják, hogy miképpen fordította Szeredás Lőrinc annakidején a magyar Pókember füzetekben azt a szót, hogy „Avengers”.

Iron Man, 2008

Rendezte: Jon Favreau